Van Thomas után - esszé

Van Thomas után - esszé

  Azért jegyzem ezeket a sorokat, hogy az autizmus világnapjára (április 2.) való tekintettel egy tükröt tartsak ezzel a filmélményemmel. Mert hiszem, hogy együtt vagyunk egészek, szükségünk van egymásra, talán ma jobban, mint tegnapelőtt. És az nem lehet, hogy fényévek válasszanak el egymástól, mint a nagy világegyetem bolygóit és csillagait. Emberek vagyunk a Kék Bolygón. Figyeljünk és vigyázzunk egymásra!

  Alapvetően egy valóban nagyközönség számára érdemes, elérzékenyítő filmet láthattam a Thomas után című produkcióban. Mindig örömmel tölt el, ha egyszerű filmes eszközökkel, kis költségvetéssel készült tv filmben láthatok ilyen megrendítően mély, teljesnek mondható alkotást. Talán ezáltal is sikerült ilyen közel hozni, ember és családcentrikussá tenni, hogy érzelmeinket, együttérzésünket, és netán némelyek ellenszenvét is megmozgassa, amire így egyben szükség van, hiszen ez mozdíthatja el a legújabb kor válogatás nélküli információktól terhes, járulékos közönyéből az embereket. Egyszerűen végig benne éltem a filmben, s képes voltam odaadó együttérzésre, s megoldásokat keresgélni.

  Előre bocsájtom, hogy nem vagyok sem filmesztéta, sem a filmben szereplő pszichológiai, pedagógiai, szociális, illetve társadalmi problémák szakértője. Márpedig ezekből számos tárult elénk, mind-mind megoldásért kiáltva. Kiragadok néhányat. Úgymint a gyermeke szeretetéért kilátástalannak látszó, mindennapos küzdelmet folytató anya szerepét, aki megfásulni látszik a gondokban, kimerültségben, elhidegült párkapcsolati magányban autista kisfiával, akivel saját bevallása szerint még csak beszélgetni sem tud, sem pedig megölelni őt. Ugyanígy az anya türelmetlenségéből és bizonyára tapasztalatlanságából is fakadó gyermekéhez való hozzá nem értését. A férjével, gyermeke apjával való hűvös, és elutasító viselkedését. A szülők eltávolodását egymástól. A társadalom egyfajta peremére sodródást. Az emberek ismereteinek hiánya, zavarossága és az értetlenség miatti megvetését. A segítő jószándékot, még ha némely esetben értelmetlennek minősíthető. Az integráció nehézségét, illetve ellehetetlenedését. A fogyatékkal élő gyermek családjának széthúzását, vagy éppen ellenkezőleg, egyes családtagok összetartó és példamutató viselkedését, mely nem minden esetben feltétlenül elnéző, gondolok itt a nagynénik, illetve a másik oldalon a nagymama és az apa személye is. A jó szándék, mint Thomas kutya családba való behozása esetében is szolgálhat egy olyan megálmodott lehetőséget, amely célt érhet a családban felnevelt autista gyermek és szülei hétköznapi gondjait érintve, s optimális esetben elősegítheti a kisgyermek fejlődését, a lehetőségekhez mérten az integrációját. Sajnos ezek a problémák egyáltalán nem példa nélküliek.

  Elgondolkodtam a film kapcsán, hogy vajon száz családban nevelt autista gyermekből hányan kapnak legalább ennyi lehetőséget? Hiszen ez az éremnek csak az egyik oldala, ezt a családot az édesapa egy fizetésből el képes szépen tartani, jó családi életkörülményeket biztosít, miközben végig kitart szerettei mellett, érett viselkedésével bizonyítja szeretetét, és példát állít mindannyiunk elé. Halovány lehetőségként felcsillantja és pozitívan értékeli a film a más társadalmi rétegből, netán csonka családból jövő, vagy a helyzetet egyszerűen feldolgozni képtelen családok autista gyermekeinek a speciális, bentlakásos iskola lehetőségét is.  Ahogyan a kis létszámú oktatásban való részvételt, de a szegregáción kívül más intézményesített választ nem kapunk erre a filmben. Egy válaszlehetőségként a kutya, mint terápiás társ jelenik meg, ami esetünkben szinte az egész családra, s bizonyíthatóan az autista gyermek fejlődésére is jótékony hatással bír.

  Nekem személy szerint egy dolgon kattogott, s kattog azóta is az agyam, az anya bizonyára dilettáns, hozzá nem értő viselkedését, és az ezzel párhuzamosan fellépő stressz és kimerültség, elszigetelődés nyomait, magányosságát és fokozatosan hullámzó depresszióját látva, és mélyen átérezve. Mégpedig azon gondolkodom, hogy az édesanyákat ki is neveli, ki tanítja? Ki mindenkitől láthatnak viselkedés mintákat, s vajon ezek valóban jók-e? Különösen, ha sérült és fogyatékkal élő gyermekeket nevelnek?   

  És egyáltalán… Tovább gondoltam a filmet, amely egy 2000-es évek elején játszódott igaz történet feldolgozása. A mai kor olyannyira megváltozott, hogy teljesen átértékelődött a családok, mint a társadalmunk legkisebb és legalapvetőbb sejtjeinek a helyzete. A szülők és nagyszülők már nem élnek egy közösségben, mintegy "kommunában", ahol mindenkinek minden időben, külön vészhelyzetben is(!) meg van a dolga. Az anyák, a szülők nem vihetik magukkal a gyermekeiket munkába, mint alig több, mint fél évszázada mondjuk a parasztok, vagy napjainkban, egyes fejlődő, és más kultúrájú, természetközeli népek. Erről egy másik írásban fogok mesélni, belinkelem majd ide, hogy könnyebben megtaláld (kattints ide!). A nagymamák gyakran még dolgozni járnak, amikor a kis unokáiknak és az őket nevelő szülőknek talán a legnagyobb szükségük lenne rájuk, s a tapasztalataikra. Szerencsésnek és áldottnak tartom azt a kisgyermeket, aki teljes egészében kaphat a nagymamájából egy neki való részt, ahol valóban részt képesek vállalni a nagyszülők a gyermek körüli teendőkből, még akkor is, ha ezek az idősek nem szakemberek, és ők maguk nem fogyatékos gyermekeket neveltek fel. Így viszont tovább lebeg a kérdés a fejünk felett, és az egész társadalmunk s a hiányos szociális háló felett: ki segít egy édesanyának a gyakorlatban jó anyává válni? S milyen is a jó anya, kit érhet kritika? Egyáltalán jogosan érheti-e bármiféle destruktív kritika? Erre sem ad választ a film.

  Levonható a következtetés, hogy bár érzelmeket nem, csak az érzelmek generálta viselkedési formákat taníthatjuk meg az autista gyermeknek, mégis egy összetartó, és őt szeretettel és gondoskodással nevelő család, sok egyéb kompetenciát megszerezhet, de főleg tapasztalati úton. És igen, egy ilyen családban helyt lelhet, s magára találhat a problémás gyermek, hogy ne kitaszított és teljesen peremhelyzetű, hanem értékes felnőtt váljon belőle. Elmondhatjuk, hogy bárhogyan is alakul a fejlődése, a lényeg mégis a szeretet. Nem vethetjük el. Nem kezelhetjük, degradálhatjuk le. Ez a kulcs. És ezt kell megőriznünk nekünk is, az ilyen családok életén kívülállóknak, és segítő óvodapedagógusoknak is. Minden más megtanulható.

 Van Thomas után. Van élet autista, illetve más fogyatékkal élő és sérült gyermekek nevelésén túl is. Ezt pedig maga a megoldás hozza el. A feltétel nélküli szeretet.




Kapcsolódó tartalom:

Mi történik velünk? Családok régen és ma - 1. rész - esszé, Gondolatok társadalmunk a legkisebbjéről és a legfontosabbjáról.