Kiemelt bejegyzés

A Sárkány az űrben blogról

Mit találsz a Sárkány az űrben blogon Kérdeztétek tőlem a Sárkány az Űrben blog kapcsán: Hogyan lettél író? Hogyan kezdtél írni? Hog...

2019. szeptember 16., hétfő

Kaptam ma egy kérdés 10 év jó szeléről




Ma kaptam egy kérdést Temesvári Richárdtól. Mi változott pozitív irányba az utóbbi években az életemben?
Íme a válaszom, hátha hozzájárulhatok vele a te életedhez is:
Sokkal bátrabb és célratörőbb lettem.
A kezembe vettem a saját és a gyermekeim pénzügyeit, akiket magam nevelgetek, és minden megállítás ellenére kitartok emellett.
Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel képesek vagyunk előre vinni egymást.
Végre új nézőpontokból figyelem az életet.
Sokkal többet írok, festek és rajzolok, most már nem söpröm a szőnyeg alá, hogy ez vagyok én, mindig is ez voltam: alkotó, teremtő művész.
Megvalósítom a régi álmaimat, mégha néha szűk folyosókon és alagutakon kell is átpréselnem magam a szabadságért.
Rájöttem, hogy mi az én szabadságom.
Megfogalmaztam a hitvallásomat, leírom a céljaimat és az elképzeléseimet az életemről es családom életéről.
Sokszorozódtak a kihívásaim, sűrűbb lett az életem.
Gyakorlatias képzéseken tanulok és csinálom.
30 napos blokkokban dolgozom.
Végre olyan embereknek segítek, akiknek mindig is szerettem volna.
Terveket szövök a mindenkori fiatal generációk eleréséhez, mert érzem, hogy a szívemre van helyezve, hogy megértsék, lehet jól élni abból, amit szeretnek csinálni, sőt csak abból érdemes, mert ott van a tehetségük, a lelkük.
Elégedettebb vagyok az elkészült alkotásaimmal.
Türelmesebb vagyok magammal.
Remélem, másokkal szemben is elérem ezt, ha saját magammal teljesen rendben leszek.
Most éppen szűk az az alagút, de tisztán látom a fényt.
Elfogadtam, hogy az út változhat, és azóta élvezem, igy sokkal több lehetőséget látok meg.
10 év tanulás, motiváció, hullámzás, feladás, betegeskedés és halálhoz közeli állapot után végre elindultam az én utamon!
Ezerszer jobban érzem magam, bármilyen nehéz is!
○○○
Mi a helyzet veled?

Írd meg kommentben vagy üzenetben!

2019. szeptember 7., szombat





Christin B. Kam
Horror herót
Nyitány

  Richie az ablaknál állt, háttal az irodájának. Gyűlölte az irodákat, a terepmunkát szerette. Tüntetőleg nem fordult az íróasztala felé egész éjjel, és nem a kupit kerülte a tekintetével. Jól tudta, hogy azt tíz perc rendbe tenni, csak nekiállni baromi nehéz. Egyszerűen utált itt lenni, határidőkre jelentéseket írni, iktatni, a számítógép melege és zúgása is nyomasztotta, ahogy a volt társa máig tök üres asztala az ajtó mellett, az ablakkal szemközt. Valaki a minap virágot hozott rá, talán kegyeletből, amit aztán a kutya se öntözött, és mostanra, mint egy segélykérő, megmerevedett kéz, nyúlt a magasba, csupasz, barna ágaival. Bezárva érezte magát, el tudta volna harapni a torkát annak, aki kitalálta a munkának ezt a részét. Bárcsak bele tudna feledkezni az írásba, mint azelőtt! Az legalább kapaszkodót jelentene ebbe a rideg világba. De manapság nem kapta el a flow sem. Az éjféli takarítók megjelenése kicsit sem oldotta ezt az érzést, mint szokta. Önnyomorgatása csak nem akart szűnni. A felügyelői irodákat hagyták utoljára, mindig éjfélkor jelentek meg a tiszteknél. Sosincs nagy felhajtás, az iratokhoz nem nyúlhatnak. Most is gyorsan végeztek a közös helyiségekben, nála még gyorsabban, talán, mert szörnyen szétdobálta az aktákat, vagy mert a mérge messziről bűzölöghetett.
  Igen, féltek tőle. Az összes kollégája is, nemhogy a takarítók. Kiszámíthatatlan, de legalább viszonylag hosszútűrő volt. Ám, amikor robbant, nem volt ember, aki megállt volna előtte. Legalábbis addig az estéig ezt hitte magáról. Azóta viszont biztos volt benne, hogy éjszakánként hiába állt itt a rendőrség tetején, mint egy király. Maximum a csömör királya lehetne, a haragé., a…a…a félelemé.
  A város felett végre világosodni kezdett az égbolt, kasmír kékjén sötétszürke, bársony felhőfoszlányokkal, amiktől az ember azt várná, hogy éhesen bégetve leugrálnak, és a toronyházak tetejét legelni kezdik, ehelyett azonban lustán heverészve úsztak odafent. Mire vörösen lecsurgott a napfény a partmenti emeletes házak patináin, az ódon várnegyeden, és a várost kettészelő öreg folyón, Richie rájött, hogy szorong. Elgémberedtek összefont karjai, a felhúzott válla alatt a lapockája szúrt, és a lábai elmacskásodtak. Kelletlenül kiengedte testét a gyötrő pózból, és sorra megrázta a végtagjait.
  Kényszerítette magát, hogy megforduljon, pedig úgy vonzotta a fény, mint lepkét a lámpa, mintha az élete múlna rajta, miközben megpörkölődik. A helyiségben majdnem sötét uralkodott, a komótosan ébredező nap lusta sugarai átvonszolták magukat a telitáblás ablakon, és körbe matattak a tárgyakon. Nem emlékezett, mikor kapcsolta le az asztali lámpát, és a számítógép monitorja hánykor aludt el, vagy mikor és egyáltalán miért tette a cipőit a billentyűzetre. A cipőknek csak a küllemét imádta, mindig a legjobbat vásárolta, mintha jóbarátokat akart volna venni, míg végül bennük is megfojtva érezte magát. Gyerekkora óta jobban szeretett mezítláb mászkálni. Talán ez a magyarázat. Órák óta toporoghatott az ablakban, mintha várt volna valakit.
  Ahogy arra számított, nem jött az enyhülés ma reggel sem. Amit látott, arról meg kellene írnia a jelentést, de csak egy vázlatot köpött oda a dossziéba, mire megint rátörtek az emlékek, és inkább azzal töltötte az időt, hogy megpróbálta elnyomni ezeket, olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehetséges. De a küzdelem kifárasztotta. Ziláltan vette a levegőt, mintha a mellkasa tetejéig bírna lélegezni, mintha ráült volna ez az egész. Évek óta nem volt asztmás rohama, nem akart még egyet. A nyomorult fújóka is rég üresen hevert a fiókban, de még csak gyógyszere sem volt már. Abba kell ezt hagynia! Ha nem akar betegséget meg idegbajt az életébe, be kell fejeznie így vagy úgy ezt az egészet.
   Mélyvörös hajába túrt. A félhosszú tincsek úgy folytak szerteszét fehér ujjai között, mint a melírcsíkok. Sóhajtva lépett az asztalhoz, a földre dobta és beledugta a lábujjait a fekete tűsarkúba. A Guess ’baako’ körül fonta a lábát, és egészen bokáig felövezte, ahogy becsatolta. Valahogy egyszeriben védettebbnek érezte magát a külvilágból jövő fenyegetéstől. A cipőhöz illő, karcsúsított blézere után nyúlt, ami szinte kötelező uniformisként bújtatta el lágy idomait a férfiaktól hemzsegő épületben. Egyenes gallérját felhajtotta.
  Szégyellte a megfoghatatlan félelmét, a borzongató szorongását azoktól…azoktól az alakoktól, akiket látott. Nem rettentették a hónuk alá dugott és földre gurult levágott fejek, sem a vérrel tarkára mázolt, maszkszerű, füstté oszló arcok, vagy a szürkület elnyelte zombiszerű árnyak, pedig egyikük mintha egy hosszú késre felszúrt banánt majszolgatott volna. A sikátorban, ahová üldözte azt a tolvajt, akkora köd volt, mint egy erdőben. a srác pedig egyszerűen beleveszett. Mintha átment volna rajta, át a falon, ami körbevette azt a zsákutcát. Egyszerűen eltűnt, hogy helyette kijöjjenek onnan azok…azok a férfiak, azok a gyönyörű férfiak és még gyönyörűbb nők. Soha életében nem látott még ilyen szépséges embereket. Ilyen szépséges, pucér embereket. Mintha valami megelevenedett festményből léptek volna ki, mint a reneszánsz tökéletességre törekvés modern modelljei. A tökéletességé, amire hamar rájött az ember, hogy lehetetlen. Rá se pillantottak, nem zavartatták magukat, és ettől szinte szégyellte magát, hogy ruhában bámulja őket, alkalmi kukkolóként. Igen, már ott kezdte szégyellni magát.
  Egész éjjeleken és nappalokon keresztül próbálta megfejteni ezt az egészet, miközben minden nap kereste a sikátort, amit elnyelt a föld, vagy mi a fene. Egészen addig megvolt, amíg ki nem lépett abból a gomolygó ködből mintegy varázsütésre az a nő, az a fekete szépség, a hófehér bőrével és a mosolytalan arcával, hogy őrá vesse a szemét, elengedje az ernyedt kis testet, amit szorongatott, és csak a szemével kacéran belenevessen az övébe. A kacagása felharsant, anélkül, hogy akárcsak elmosolyodott volna. Richie akkor jött rá, hogy nem hallotta őket, néma éjszakai csend volt a falak között, csupán saját szapora légzése adott aláfestést az idegenek táncszerű mozdulatainak. A fekete démon -mert mi más lett volna? – nevetése a felügyelő fejében csendült fel és azóta se jött ki onnan. Megállt és megérintette Richiet. Bár ne tette volna! Egészen addig elhitette magával a nyomozó, hogy képzelgett, talán valami italtól, amit korábban a bárban sóztak rá. De az a nő felsértette a csinos kis körme hegyével az állát, és a teste a kinézete ellenére melegnek tűnt. Igen, valóban úgy nézett ki, mint egy vámpír, egy holt, a leggyönyörűbb lény a világon. És Richiet ezzel vissza is rántotta a valóságba. De hát miféle valóság az, amiben ilyesmi megtörténhet? És akkor kihátrált onnan.   
  Becsületére váljék, hogy a bizarr, félig vörös, félig nyúzott macska sem tántorította el a szándékától, ami elszaladt mellette, mérgesen ráfújt és eltűnt a kihalt utcán. Richie azért még egyszer alaposan szétnézett a fiatalkorúnak tűnő tolvaj után, csak ezután lépett ki a ködös sikátorból, majd megpördült és elrohant. A taxis drosztig futott, otthon pedig magára riglizte, és az összes zárral bezárta az ajtót meg az ablakokat is, hogy azután máig ne tudjon megnyugodni, pedig már három nap telt el.
  Ami pedig igazából, mélységeiből kiforgatta és felizgatta, az nem más volt ebből az egész, lehetetlen jelenségből, mint a gyönyörűségük. Nem rázták meg különösebben a hullák testrészei, a fejek görgése, az az ernyedt, kicsi, talán macska tetem, amit a fekete hajú démon a földre dobott, amikor őt meglátta, s ami félig nyúzott alakban feléledt, sem a vér, amihez mondjuk, hozzá volt szokva. Még maga a meztelenkedés sem. Hanem csak a csodálatos szépség, amivel ezek az emberek bírtak. Valahogy természetellenes volt, mégis természetesen viselték, nem volt benne semmi mű. Egyszerűen azt érezte, hogy ilyennek kéne lenni mindenkinek, és soha, de soha nem látott még csak hasonlót sem. Annyira vonzotta, annyira felizgatta a gyönyörűségük, hogy a fekete szépség simogatva becsábíthatta volna a köd mélyére, ahol egy ház falának kellett volna keményen állnia. Nem merte vágynak nevezni, ma hajnalig.  Métely, bűverő, bűbáj. Vágy. Igen, az kapta el. Finoman megkaparta a keskeny sebhelyet kerek állán.
  A billentyűzet mellett a régi idők egy népszerű könyvének aranymetszett sarka kandikált ki. Visszakézből lesöpörte a ráhalmozott dokumentumokat. Fekete borítóján vörös és arany betűkkel cikornyásan díszelgett a cím, emelve az eleganciáját és misztikusságát. A régi világ, amiben anyja és apja nőtt fel, amiben még szabadok voltak az emberek. Szabadok, mert nem húzták meg a fantázia és a racionalitás határait, legalábbis nem ilyen élesen, mint ahogyan ma áll. Az emberek fantáziálhattak, elmélkedhettek, gondolkodhattak, leírták, amit akartak, és Uram bocsá’, elolvasták egymás gondolatait. Egy könyv a múltból, amikor még szabadon jöttek-mentek a fantázia lényei. Bestiák és démonok éppúgy, akár a holtak, mint a hírhedt fejnélküli lovas vagy mitikus állatok és félvérlények. De a fantázia sajnos határtalanul szárnyalt a beteg elmék körében is. Sorozatgyilkosok, magukat emberfelettivel felruházó, vagy születéstől azzal bíró szörnyek születtek és borzalmakat árasztottak a városok utcáira. Így végül a kormány megállapodott és Fantasylandben betiltották a fantáziát, felhúzták a legszigorúbb határokat, amiket eddig ember látott. Még az ország nevét is meg akarják változtatni, de…ezt eddig még nem szavazták meg, pedig azóta már a negyedik kormány irányított. A kezdeményezéshez sorban csatlakoztak a világ fejlett országai, és nyomást gyakoroltak a többiekre. Megszűnt a szabad internet fogalma, az úgynevezett könyv áruházak, ezzel együtt a könyvtárak használatát engedélyekhez kötötték és bürokratikus eljárás során tehetségtelen balfékek ellenőrizték. Eltüntettek a süllyesztőben bizonyos, úgynevezett művészeti szakmákat is, ahogyan embereket is. Richie szülei írásból és könyvkiadásból éltek. Egy levelet hagytak hátra, az állam által internátusba cipelt kislányuk számára, amiben megmagyarázzák a sorok közé rejtve, hogy később megérthesse, hogy egy szabad országba mentek, és talán visszatérnek még. Richie viszont hiába volt olyan intelligens, hogy kamaszként egyszer csak megértse rejtett üzenetüket, mégis inkább hitt abban, amit az állami évek belé neveltek. Azt, hogy már nincsenek írók, kivégezték mindet, aki nem ölte meg magát, és azt, hogy regényeket, novellákat, verseket, egyáltalán bármiféle fantázia szülte firkálmányt írni, vagy egyáltalán ilyen becstelen briganti világbotrányát olvasni fertő, és a legsúlyosabban büntetendő. Halállal. Aki pedig ilyen könyvet, irományt talált, annak azt azonnal be kellett szolgáltatnia a rendőri vagy katonai hatóságnál, ahol többnyire elégették azokat, esetleg, ha nem tudtak dönteni tartalmilag, így ránézésre, olvasat nélkül, akkor a fantáziabíróságra továbbították ezeket. Így kerültek ilyen különös könyvek Richie birtokába, aki feltűnően sokáig nem döntött a sorsuk felől. Megtehette, mert egyetlen parancsnoka néha hetekig felé se nézett.
  Ezt a könyvet kereste meg azonnal, ahogy az esemény után bejött. Igen, azonnal, és azóta is ott hevert az egyre gyűlő, ráhajigált, gonosz iratok alatt lapulva. Megkereste, hiszen korábban már nem egyszer beleolvasott, és könnyesre röhögve magát rajta, a körmét is lerágta izgalmában. Na, például ezért sem volt műkörme, hogy nézett volna ki, ha időnként szétszaggatja vagy letépi? De a lényeg, a lényeg, az, hogy nem olvasta, nem olvashatta el a könyvet, de tudta, egyszerűen már tudta, mit talál benne. Szörnyű, véres, rémes fantáziát. Botrányos humorral.
  Horror szatírák és paródiák. Olvasta el immár vagy századszor a borítón. Bizarr novellák, furcsa mesék könyve, egyszerű írózsenik tollából. A címe pedig az a cím, ami hamarabb megragadta az érdeklődését, mint a ’Mitikus lények atlasza’, a ’Salemi boszorkányok’, a ’Frankenstein’, a ’Drakula’, az ’Éjféli kísértethistóriák’, a ’Gótika’, vagy a ’Cthulhu hívása’. Mert ez a cím tükrözte a fájdalmát, a horrorisztikus dolgokra való kiskamaszkorából eredő vágyát, ami csömörré változott, mivelhogy képtelen volt írni. Herótja volt, pedig jólesően bizsergette a gondolat, hogy majd egyszer…egyszer nemhogy olvasni, de írni fog! De manapság…
  Valójában novellista volt, valószínűleg az írók és olvasók korában, nem is lett volna rossz. Megmaradt volna a sima fantasynél, esetenként persze krimiket is írt volna szakmájából adódóan, de a horror ott ragadt a szíve, a zsigerei legmélyén. Nevetett saját magán, az esendőségén, amikor csak bele lapozott ebbe a könyvbe. De nem! Ő a rendőrfőfelügyelő. A hatóság maga. Nem tehette, nem engedhette meg magának, hogy elolvasson akár egyet is azokból a lidérces álmok vajúdta éles, odaszúrogató vagy éppen a röhögés után elgondolkodtató poénokból…
  Csakhogy minden rémség ott volt, amit az ember el bírt képzelni, oda gyűjtötték a szerzői a képzeletükből a határokon túl élőket. Akiknek nem mellékesen odaát is kellett volna maradniuk, nem átgázolni pont az ő szemérmén, pont azon a fájdalmas pontján, amit annyit kínzott már, hogy hozzá érni se lehetett felnőtt élete során.
  - Torkig vagyok! – Mordult fel, és a könyvet két marokra fogva a tolóajtós szekrényhez lépett. Behajította a egy polcra, és dühösen ráhúzta az ajtót. Megkerülve az asztalát, az ajtóhoz ment. Kezét a hűvös kilincsre ejtette, mintegy megadóan. Még egyet igazított a gallérján és lenyomta a kilincset, hogy ajtót nyisson. De csak nyitotta volna.
  - Jó reggelt Richie! – A női alt tarkón vágta. A háta mögül szólt. A főfelügyelő úgy pördült meg, mint akit tornádó forgat – Vagy hívjalak inkább Richnek, mint apád?
  Egy pillanatig meresztette a szemét a vékony fényben. Az alak ott állt, ahol néhány perce még ő, az ablaknál. csak fekete sziluett. De micsoda sziluett!
  - Hogy kerülsz ide? Hogy a fenébe jutottál be? Nem is láttalak!
  - Ejnye, pedig tudhatnád! Hiszen úgy üdvözölsz, mint egy régi ismerőst. Mégsem tudod, hogy kerültem ide?
  Az ajtón résnyit nyitott a huzat, Richie habozás nélkül csapta be, pedig most ruhában volt a nő. Vörös-fekete bársony és selyem, szűk, rövid ruhájában olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt birodalom nagyasszonya, csak egy diadém hiányzott a fejéről. A felügyelő a következő mozdulattal a pisztolyát kutatta. A kilincsről felemelt keze az állán matatott a száraz sebhely után. Kísértetiesen, magától kattant a zár.
  - A pisztolyt keresed? Az előbb csuktad a szekrénybe.
  - Hogy? Mi?
  - Azt hittem, inkább a könyvvel foglalkoznál. A könyvvel, amibe belenézve megszültél engem.
  A rendőrség vörös démona esetlen mozdulattal húzta ki a hóna alól a könyvet, amit épp az előbb tett be a biztonságos szekrénybe.
  - Biztos, hogy a szekrénybe raktam – motyogta hitetlenül bámulva a vörös-arany betűket. ’Horror herót’. A cím, ami megingatta…s itt áll pluszban a nő, aki eltántorította mindentől, amiben eddig hitt.
  A padló egyszeriben tekeregni és hullámozni kezdett, átment mozgójárdába. Richie megállta a pánikot, cserébe álomszerű lassúsággal siklott az ablakhoz, mintha árral szemben úszna. Meg akart, hát megállt a nővel szemben, viszont akaratlanul pillantott végig rajta. Tetőtől talpig tökéletes idomok és színek, ruhában is.
  - Vonzónak találsz? – kérdezte az idegen a jól ismert mosolytalan mosollyal, kacéran félrebillentve a fejét, amitől dús, fekete hajkoronája megrezdült, és fénycsíkok jelentek meg benne, finom keretbe foglalva szabályos, ovális arcát. – Igen, vonzódsz hozzám!
  Most nem harsant fel a kísérteties kacaj Richie fejében, mint akkor, nem is nyúlt felé a nő, aki ellen valószínűleg kár lett volna pisztollyal védekezni.
  - Nem. Én…-- próbálta elkapni a pillantását a másikéból, de már a mozdulat megkezdésekor tudta, hogy lehetetlen. Kezdte elveszíteni a türelmét saját esendőségével szemben—Mit akarsz tulajdonképpen? Ki vagy te?
  Próbálkozott első hallásra talán kicsit racionálisabbnak tűnő kérdések záporával, de rögtön felnevetett. Keserűen és lemondóan. Hiszen, ezekre ugyanúgy hihetetlen a válasz, ahogy arra, hogy került ide a nő. Hiszen sehogy sem jöhetett be, bent pedig nem lehetett mondjuk elbújva korábban.
  - A nevem Red Wich, és természetesen azért vagyok itt, mert te gondoltál ide. A könyv az oka, el akarod olvasni. Hát olvasd! Látnod kell, hogy valójában nincs átjáró, ahogy a fantáziának nincsenek határai. Csak a te világodnak vannak. Ketrecként zár be a racionalitás, a realitás börtönébe. A képzelet határtalan- várt egy kicsit, vajon felfogja-e a másik, hogy mit beszél, azután folytatta: --Nekem, nekünk mindegy is lenne, hogy ti hogy gondoljátok vagy hogyan éltek. Csakhogy…a képzelet tartja életben az egész világot. Nem, nem csak a fantázia világát, hanem minden síkot. Ha nincs teremtés, végünk van, És nem, nem csak nekünk, nektek is. Képzelet nélkül nemcsak művészet nincs, de tudomány sincs, nincs semmilyen előrelépés. Vagy te azt hiszed, hogy így jó a világ, így elég, ahogy van? Azért nincsenek áttörések és újdonságok, mert nincs, aki elképzelje. Az emberek nem fantáziálnak, legalábbis letagadják, mint te. Gyakorlatilag ezzel a gondolkodás alapjai szűntek meg.
  - Milyen ismerős a neved! — Richie elámult, micsoda pitiáner ostobaság jött a szájára.
  Döbbenten fordult magába, azzal leroskadt az öblös fotelbe az íróasztalánál. Hanyagul intett Rednek, hogy kövesse a példáját. A szemközti székre mutatva, magáról elfelejtkezve dobta fel tűsarkait az asztala szélére, és masszírozni kezdte fáradt lábszárát.
  A nő elegánsan, észrevétlen maga kelletéssel ült le, keresztbe tette hosszú combjait, a szoknyája felcsúszott, hófehér ujját ugyanazzal a kéztartással húzta végig a saját térdén, ahogy Richie állán néhány napja. Belefúrva a fekete szemét a felügyelőébe, elmulasztotta megigazítani a rakoncátlan szoknyát.
  - Olvasd csak el! Meglátod, hogy mások is tudták, amit ma te, hogy a fantázia határtalan, a képzelet az igazi szerelem, és hogy az írással, ahogy az olvasással eltűnnek a zárt elmék a kreativitás elől.
  - És mi van, ha nem teszem? -- Kapta a mutatóujját dús ajka elé.
  - A fantázia határa nem szakadhatott át csakúgy. Nem gondolod? Többen is átélitek ezt a természetes vágyódást. De, ha minduntalan elfojtjátok, akkor a kreativitás végképp kihal a világból. Ezért is van szükség művészekre, például festőkre, írókra. Akik természetesen álmodozó gyerekekből álmodni képes felnőtteket nevelnek.
  - Sokan? Tényleg sokan vagyunk? –Adta meg magát Richie.
  - Szerinted? Ez a könyv is sokrétű, mert sokan írták. És ami benne van, az mind odaát van. Még a karodat sem kell kinyújtanod a képzeletért, mert benned van.
  Valahogy azért Richie mégiscsak kinyújtotta. Öntudatlanul ragadta ismét két tenyerébe a könyvet.
  Különös bizsergéssel nyitotta fel a borítót. A gyomra liftezett, de nem a borzongástól, ami várt rá, hanem egyfajta egészséges izgalomtól, amivel a kisgyerekként elbújt a szülei hatalmas, tölgy íróasztala alá, a régi időkben. Egy könyvvel, amiből már semmire sem emlékezett. Csak arra a torokdobogtató érzésre, amivel ugyanígy kinyitotta.
  Richie észre sem vette, hogy most meg a falak rezegnek, hullámoznak és vibrálnak színesen körülötte, talán fenyegetve, talán ölelni vágyva őt. Végre, végre olvasni kezdett. Válaszokat akart.
  Valahol a déli verőfényben, mielőtt végleg elfordult a nap az ablakától, rájött, hogy csak azok a fránya, tüzes kérdések pattognak a fejében, teremtenisznek nézve formás koponyáját.
  Hiába a megannyi kérdés, az okos vagy okoskodó válaszok, egyáltalán nem lehetett felkészülve arra, ami ezután jött.

2019. augusztus 31., szombat

Christin B. Kam: Pengék hűsége - regény - 1. fejezet: A kabátlopás



Pengék hűsége
-regény-

1. fejezet
A kabátlopás
-részlet-

  Nem jövök többé ebbe a városba. Ha még egyszer eldönthetem, kihagyom. A nappal perzselő. Az éjszaka a Köd fényében fagyos. Pont, mint az emberek. Még ha kiszámíthatók is, nem tudsz rájuk felkészülni. Nem beszélve a mélyen tisztelt többiekről. A hideg futkos a hátamon tőlük. Nem jövök ide soha többet. De úgy hiszem, sosem én döntöttem ilyen horderejű dolgokban.
  Ez a mai tanulság.
  Annyi eszem lehetett volna, hogy rögtön belebújok a kabátba. Hülye voltam, mert attól féltem, hogy túl hosszú és nem tudnék benne szaladni. Hát most meg tőle nem bírok. Alig tettem meg három saroknyi hosszt, alig pár mérföld, máris málhásnak érzem magam. Mint aki a toronyórát csapta a hóna alá, lassan már ketyeg is. Nem tudnék nagyobb dolgot cipelni, pedig a súlya nem olyan vészes, de próbálj csak egy hosszú, bundás balon-köpennyel a kezedben menekülni. A tulajdonosa mégis lemarad, amikor bekanyarodok egy szűk sikátorba.
  A sikátor végét fal zárja el. Eddig emelkedőt jártam, majd megfulladtam, most meg kiderül, hogy vége. Zsákutca.
  A nap már olyan alacsonyan jár, hogy jótékonyan árnyékba burkol az épületek hátsó fertálya. Talán a kereskedő nem látott befordulni az előző kanyartól. Talán nem segít neki senki. Egészen hátra osonok, amilyen halkan tudok. A hátsó fal alacsonyabb a közre fogó háztömböknél, de nem tudom megállapítani, hogy ház vagy kerítés. A teteje lapos. Olyan egy, másfél emeletnyi, nem több.
  Jobban összeszorítom a kabátot, és egy nagy lendítéssel feldobom. Úgy hallom, fent puffant halkan. A csomag célhoz ért, már csak magamat kell utána lódítanom. Túl sima felület. Most először bánom, hogy nem macskának vagy madárnak születtem. Igaz, akkor meg éjjelre mindig meg tudnám húzni magam valami fedett, biztos helyen, nem kéne a kabát.
  Az egyik szomszéd ház ereszcsatornája strapabírónak látszik. Könnyedén húzom fel magam rajta, mint egy akrobata. Ja, hogy az is voltam már. Megy ez, csak félek, túl nehéz vagyok. Recseg ropog az egész eresztékeiben. Jó zajos, de legalább veszélyes.
  A házak közti nyílásban megjelenik néhány alak. A mindenit, de megszaporodtak ezek! Remélem, csak kóbor járókelők és mind nekem szurkol.
  A remény mégse hal utoljára. Jó hangosan felnyög a bádogszerkezet, egy reccsenéssel kiszakad a falból és borsództató csikorgással hajlani kezd.
  – Ott van! Ő az!
  A kiáltásra beözönlik azt hiszem, a fél utca. A hórihorgas kereskedő jön elől, akinek az éjjel jusztis befagy a feneke, ha nem megy haza hamar. Kezében valami hosszú. Bot lehet, még mindig nem változtam macskává, nem látom a sűrűsödő sötétben. A tömegből valaki jól érthetően buzdítja:
  – Adjon csak neki! Pár napja a kantinom fagyasztóját törte fel. Reggelig üldöztem. A zár meg tönkrement, egyik baka se vette észre, és a hőségben megromlott mindenünk.
  Nem túl elegáns, de legalább kiszámított mozdulattal pont az kereskedő orra elé esek. Nem sokat tudok tenni, akkorát kaptam a kőtől, hogy gyorsan eldöntöm, fekve várom meg az első ütést. Amilyen magas, úgyis elvesznék vele szemben állva. Talán vissza se tudnék ütni érdemben. Nesze neked hosszú kabát. Ja, persze, hogy növésben vagyok, és én se leszek alacsony. Akkor viseld el a következményeit fiam! Egy hang nélkül összekuporodok a kövön, mintha tudnék babszemnyire. A lehető legkisebb felületet üthesse rajtam.
  A kereskedő akkor mindkét kezével megfogja a botfélét. Lassan, mintha máris kínozna, a két végére csúsztatja a kezét. Szinte látom az elégedett vigyort homályba bújt arcán.
  Kardhüvely utánozhatatlan, surrogó sikoltása hallik, ahogy elengedi magából a hosszú pengét. Kimeresztem, hogy azután összeszoríthassam a szemem. A felemelt penge megcsillan. Lever a víz. Végem van.

(...)

'Pengék hűsége' - részlet a regényből.



Pengék hűsége - story  by Christin B. Kam
(...)
  Egy hajszálon múlt, hogy nem buktam le Marek kutyájával, aki anno Gellenben ugyanígy nem tágított mellőlem, amikor a nyomorult fán lógtam a legnagyobb fájdalmaim közepette. Hát onnan volt olyan ismerős. Csoda, hogy nem ismertem fel, bár a kínjaim és megaláztatásom körülményeit előszeretettel felejtem el.
  Egy nagy sárkány a házzal szemben lángol fel, hogy utána izzó hamvaiban hulljon alá, szépen bevilágítva a fedezékembe. Megborzongok, mert jöhetett volna ez egy porszemnyivel korábban, amikor itt állt a két jóakaróm.
  Nincs vesztenivalóm. A kapucnimat a szemembe húzom, és a zsákmányom után indulok a fényes éjszakában. Kissé erőtlenül emelem egyik lábam a másik után, amúgy megszokásból baktatok a kövezett utakon. Kíváncsiságomnál valahogy erősebbnek érzem a sivatagi éj hidegét, mert most másra se bírok gondolni, mint hogy belebújjak a bundakabátba és elvesszek benne pár órát. Igazából nem akarok gondolkodni, az elmúlt nap már túl sok volt nekem. Aludni vágyok, hátha mire felkelek, kitisztulnak zaklatott gondolataim, amik most ide-oda cikáznak nyomorult fejemben.
  A kaptatón végül az ismerős sarokhoz érek. A sikátorral szemközt egy alak kuporog, mint valami őrkutya. Valószínűleg az is, a kereskedő állíthatta oda, hátha visszatérek az utak nyomából. És milyen igaza lett, bár nem egészen úgy, ahogy sejtette. A fickó a falnak dőlve alszik és nem is ébred fel, amíg hangtalanul elnyel a sikátor. Két közepes tőröm, Fagyos Üröm és Rideg Vég segítenek felkapaszkodni a szemközti, alacsony tetőig, a csatornát tartó kapcsok közé sorban beékelve.
  A tetőn, ahogy sejtettem, nem vár más, mint az oly közelinek tűnő sárkányok. Fényük teljesen bevilágítja a helyet. Nincs fent más, mint a sivatagi por és az elterült, méretes bundakabát. Néhol foltozott, sárgás bőrszíne éppen csak felsejlik mellettem, már lépek is minden bajom okozójához. Most végre megtudom, mi ez az egész. Vagyis, mégsem, mert akárhogy forgatom, tapogatom, se belevarrva, se belerakva semmit sem találnak mohó kezeim. Három, méretes zsebe is üresen ásítozik rám, mint egy átmulatott éjszaka után a kocsmákból hazakotródó csőcselék. Hát ezt hiába kutatom át újra, meg újra, nincs benne semmi. Belül az egyik oldalvarrásnál egy kopott bőrcetlibe ezüsttel hímzett felirat, egyenetlen kézírást utánozva: ’Teodor Benten őrmester tulajdona’. A Kereső valaha tényleg katona lehetett.
  Fáradtan omlok le, az ölemben a kabáttal. Ezért tettem meg ezt a veszélyes utazást? Hogy megtudjam, amit már amúgy is sejtettem, hogy egy veteránnal van dolgom? Láttam azt már akkor, amikor a nyakamnak szegezte a kardot. Simán levágott volna, ha nincs az éjtünde mágia. Csakhogy varázslatokkal nem lehet mindig megszabadulni, minden helyzetből. Némileg azonban örülnék, ha most itt lenne Viktória, hátha ő mindent megmagyarázna. Bár végig hallgattam volna nagyobb figyelemmel, mint amennyire felzaklatott!
  Ám most nem jön senki és semmi, mondjuk a fekete füstköd meg nem hiányzik. Úgyhogy jobb híján leheveredek és betakarózom a hosszú kabátba. A fejem alá tett kézzel csak bámulok ki a fejemből. Szivárványos és aranyos sárkányok villognak felettem, karcsú és zömökebb testük tekergőzik egy darabig, majd látványosan szétrobbanva, csillogó szemcsék képében hullik és hamvad el a levegőben. Fényük teljesen elnyomja a Köd színes ragyogását. Élénkül a kora hajnali szél, a kabát prémgallérja lágyan csiklandozza az államat és az orrom tövét. Lágy ringatózással száll rám az álom, hogy aztán a magasan járó Árbóc reggeli sugarainál frissen keressek másik lejáratot a házról. A hosszúkabátot amennyire tudom, feltekerem és a derekamra kötöm, prémje belül úgy melegít, hogy szinte fáj. Próbálok nem gondolni semmire, míg lemászok a túloldalon egy kis udvarba, ahonnan egy nyitott kertkapu hívogató szárnyai között fürgén jutok ki az utcára, s úgy hiszem, hogy senki se lát. Egy dolgot engedek mozogni az agyamban, mégpedig, hogy merre lenne érdemes kikerülni a főteret, mert még véletlenül sem szeretnék a gyülekező, reggeli népség közé vegyülni.
   Simán csak el akarom hagyni a Hercegi Várost, semmi értelme itt maradnom, és még roppant veszélyes is volna. Nem is sejtem, hogy mennyire, amikor egy kislány kacaja térít a valóságba. A fekete gyerek az, akit este láttam. Egy vakajtó mélyedéséből vág ki elém, rám villantja hófehér mosolyát és úgy megindul előttem, mintha biztos lenne benne, hogy minden jó lesz, ha vele tartok, vagyis utána megyek. Követem is, mert megint egy elveszett gyerek képe jelenik meg előttem olyan esendőn, ahogy azt csak el lehet képzelni. Zavaromban észre sem veszem, hogy úgy szaporázza a lépteit, hogy alig tudok lépést tartani, miközben az utcák megtelnek a főtérre tartó emberekkel. Közöttük szlalomozunk, mígnem megtorpanva hirtelen pont ott kötök ki, ahol a legkevésbé akartam. A széleken már a ketreceket igazgatják, berendezve a napi mulatsághoz a vásár helyszínét. Kicsit megállok, mert a ketrecharcok kegyetlenségének a véres ígérete izgat, akárcsak biztosan másokat is. Újra megindulva belebotlok a gyerekbe. Csacsogó könnyedséggel kérdez, mintha már beszélgettünk volna valaha, rám emelve őszintén csillogó, fekete szemeit:
  -- Szia! Ugye te nem akartál ide jönni?
  -- Dehogy! Szia! Egyáltalán nem! De ez legyen az én gondom!
  -- Nem, nem! Neked itt jó, mert már várnak, mint a megváltót.
  -- Mit? Miről beszélsz?
  --Arról, amit észre sem akarsz venni. Menj csak oda! Tudod, van az úgy, hogy oda kell elmennünk, ahová egy ilyen ici-pici porcikánk se kívánkozik—bólogatva mutatja az ujjaival, milyen kicsi--. Oda, ahol tudjuk, hogy mi vár minket, mégsem láthatjuk előre az egészet. Pontosan!
  Elámulok. A gyomrom görcsbe rándul a halvány gondolatára is annak, mi készül még a téren. Éppen középen. A pillantásom végtelennek tűnő lassúsággal pásztáz egyenesen előre… Persze, hogy tudom! Soha semmi nincs olyan bizonyos, mint a törvény, amit a polgárok előtt ülnek és végeznek be, hogy azután az egész napon, sőt egész héten rettentse a bűnelkövetőket a főtéren. Mialatt idevágtáztunk, befejezték a bitókon az utolsó simításokat. Csak a süket nem hallotta az ácsokat. A törvény már elkezdődhetett, és szép nagy, kíváncsi tömeg gyűlt össze pontosan ott, középen, ahová utolsónak se kívánkoznék.
  --Pontosan…- ismétlem- De mit tudsz te, lány? Egyáltalán ki vagy te? – Várom, hogy ránézek és a tekintetünk összeakad, még a szemöldökömet is szigorúra húzom, de nincs ott előttem, ahol az előbb állt, és hiába keresem, elnyelte őt a tömeg. — Hé, hová lettél? Várj egy kicsit! Mi az, hogy ott várnak? Mi a…?
  A következő pár tucat lépést úgy teszem meg, mint az alvajárók. Biztos vagyok benne, hogy álmodom. Csak kicsit már elegem van a folytonos álmokból. Jobb a tényszerű valóság. Várom, hátha átbillenek. Végül azt sajnálom, hogy kiderül, szó sincsen álomról, sőt, e pillanatban úgy összeszorul a szívem, hogy biztos vagyok benne, az álmodozás ideje végleg lejárt.
  A főtér közepét megpillantva dermedten megállok. Se levegőt venni, se nyelni nem bírok. Megáll bennem az élet, és felfordul a gyomrom.
  A látványtól égnek áll az összes, frissen nyírt hajam szála. A tarkómtól a csípőmig bizsereg végig a bizonyosság a gerincemen, hogy ha azonnal nem menekülök, akkor most kerülök csak igazán nagy bajba. Egész eddigi életem semmi kis porszem a sivatagban, ehhez a naphoz, életem 15. évének első napjához képest, mely könnyen lehet az utolsó is. De ha túlélem, minden megváltozhat. Még én is.
  A két bitóhoz vezető keskeny falépcső tövében valami termetes bajkeverő társaságában, ismerős fiú nyurga alakja bontakozik ki előttem. Fiatal teste a katonák gyűrűjében görnyed. Vállait fel és előre húzza a feszültség és a félelem. Tekintete mereven a földre szegeződik, a lábai elé. Szépen nyírt, barna haja meg-megrezdülve hull szabályos arcába.

(...)

2018. december 3., hétfő

Piros alma a hóban

   A "Merj művész lenni" című könyv alkotói csoportjában kaptuk ezt a frappáns feladatot. Írjunk néhány mondatos történetet Piros alma a hóban cimmel. Íme a kis történet, amit írtam:



  Leonis megdermedt, ahogy az alma pirosa végiggurult a letaposott, jeges havon. A lányka megfagyott, mint a hó  pedig igazából ugrálnia kellett volna az örömtől.
   Ez volt az első céllövése nyíllal, ahol eleven, mozgó lény tartotta a célt. Hallott már olyanról, hogy egy gyerek ezen a vizsgán elhibázta. Ezt még a saját apja is kegyetlen megmérettetésnek tartotta.
   Leonis 10 éves volt és egyszerűen át kellett ezen esnie. Csak hát a saját, hozzá hasonlóan izgő-mozgó pónija hátáról lőni el az almát...
   Még a sikere is olyan dermesztő volt, mint a fjordokon átzúgó, utolsó téli szél, amikor még csak feléled a vikingek reménye, hogy tényleg jön a tavasz.

2018. szeptember 9., vasárnap

Pengék hűsége fülszöveg


A Pengék hűsége című készülő regényem fülszövege a következő:

  Megtanultad, hogy ne bízz senkiben. Azt is, hogyan érd el, hogy benned se bízzanak. A hűség, a kitartás és a becsület nem érték. A bátorság olyan verem, ami sötétségbe taszít. Mégis lépned kell, mert soha nem látott árnyak fenyegetnek. A tét sokkal nagyobb, mint a te semmirekellő életed. A győzelmedet nem adják ingyen. A segítségedre pedig az irtózatos sötétségből siet valaki. Végigcsinálod vagy hagyod, hogy veled együtt az ismert világ is káoszba süllyedjen?

  Dilon Mcena vagyok, így neveztek el életem első árvaházában. Csak ennyit tudtam mondani, Dilon, innen a keresztnevem. A másik "Fiút" jelent. Sok talált gyereket neveznek el a környékről, az aktuális időjárásról, vagy simán a neméről. Hát több jót azóta se lehet mondani rólam, így a legjobb, ami eszembe jut, hogy a Dilon név meg „Hűségesség". A sors vicce. A humorom töretlen, azon kívül csak a késeimhez ragaszkodom. Sosem hagytak cserben.

Beleolvashatsz a készülő nyers verzióba a Wattpadon, ezen a linken:

Pengék hűsége by Kriszta B. Kam


A könyvről itt írtam egy rövid ajánlót a blogba:


2018. szeptember 8., szombat

Követed már az új könyvemet?

Pengék hűsége

   Továbbra is követhetitek az új könyvemet, ezt egyelőre a Wattpadon oldottam meg.
Szabadon olvashatod, hogyan alakul, visszakövetheted, hogyan készül el, egészen az első, nyers változat felkerüléséig. Eddig 18 wattpados részre bontva, 9 fejezetet tettem fel, ami olyan 100 oldalnyi terjedelmet jelent. A hétvégén felkerül a 19. részlet.

Címe :
Pengék hűsége
Író:
Kriszta B. Kam - ezen az írói néven jelentetem meg.

   Az egy szálon futó cselekményű epikus fantasy regényről érdemes tudni, hogy egyes szám első személyű (kísérletképpen jelen idejű) narrációval követheted végig egy a sztori kezdetén 14 éves hajléktalan tolvaj fiú, Dilon Mcena életét, aki már-már borzongatóan rajong az éles fegyverekért, különösen jól bánik a tőrrel, s aki sokkal nagyobb tettekre hivatott, mint városról városra bujkálni és menekülni üldözői és saját maga elől.  olyan tettekre, amikkel alapjaiban avatkozhatna bele világa, a Staalni bolygó életébe.




   A fiktív helyszín és világ rajza apránként bontakozik ki, tekintve a főhős kevéske tudását és gyarapodó tapasztalatait, amikre mindentudó narrátor híján támaszkodhatunk.
  Lepusztult, kiölt, lelakott hely ez, ahol egy gazdag múlt és egy dicső nép, a Kalózok romjain tengetik életüket a gyakran egymással szemben álló városokba csoportosult túlélők, hosszú évtizedekkel az utolsó nagy háború után, ami a nagy szárazföld szinte teljes területét kietlen pusztasággá változtatta.
  Vajon a mindenkit sújtó természeti és gazdasági válság, ami középkori viszonyokba taszította a Staalni népeit, megoldható-e békés úton, vagy drasztikus megoldásra van szükség? Vajon ki diktál és ki áll az érdekek központjában? Hová lettek a Kalóz utazók, és tényleg figyelik-e még a bolygót? Ha igen, miért vannak itt a kémeik? Kit keres valójában az utolsó, immár távozott Báró, akit hátrahagytak a Peremvidéknek ezen a kihalásra ítélt csücskén az utazók? Mit akarhatnak a népek egy árva, az utcán tengődő fiútól, aki képtelennek érzi magát bármiféle elköteleződéshez? Miért menti meg az életét nagy hatalmú sötét mágia? Kicsoda valójában Dilon Mcena?
  A tizenévesek hétköznapi, lelki gondjai ugyanúgy megjelennek és végigkísérik hőseinket, mint ahogy a kamaszkorhoz és az ifjúvá váláshoz segítenek minket, úgymint a szeretet, a magányosság érzés, a félelem, a bátorság, a barátság, a mentori kapocs, a bizalom és a szerelem, igazi romantikus milliőt vonva hőseink köré.


  A Pengék hűsége a Cyselotok földjén című szintén készülő nagy-regény lazán kapcsolódó előtörténete.
Kissé darkos és fiatalos lendületű írásmód jellemzi, csipetnyi humorral és iróniával, ezért fiataloknak ajánlom olvasásra, nem csak a közép korosztálynak, ahová tartozom. :)

Beleolvashatsz a készülő nyers verzióba itt:

Pengék hűsége by Kriszta B. Kam

A könyv fülszövegét itt olvashatod a blogon:

Pengék hűsége fülszöveg