A találkozás
(Egy FRPG-s küldetésem meséje)
Végre, jól ismert tájak! A déli lankák, a dús legelők, a változatos erdők, patakok, tavak szép egyensúlyban. A változékony, de Balál Tangeran által megszokott meleg időjárás. Egyszer csak egy dombtetőre érve, a völgyben megpillantotta a köztes dombon a város míves tornyait, körötte apró falvait. A völgyet ölelő dombkaréj felett pedig vaskos, fehér felhőkben a déli szél a dzsungel beláthatatlan zöldje által lehelt tápláló esőt hozta kéretlen-bőven. A helyi gazdaságok gazdagon ontották terményeiket, és az állattartás is áldásos volt ezen a vidéken. Az uradalom magasan adózott. Balál életében a vándorlásai során sehol nem találkozott ilyen elégedett, békés népekkel, mint itt. Hasonló volt a helyzet még a Délvidéken is, amit évszázadokkal ezelőtt a háború jobban megkímélt, s szinte csak a helyiek egymással, főleg területekért vívott alkalmi harcai pusztítottak. Ahol küzdelmes életét éltek a farmerek a vetésforgóban művelt végtelen mezőkön, és a dús legelőkön a mindennapi megélhetésért.
A két szomszédos tájegység békén élt többnyire egymással. Az életadó esőerdőt pedig, veszedelmes titkaival együtt jobbnak látták nem bolygatni, hacsak tehették, elkerülték. Izgalmakkal, rejtélyekkel, mindenféle kinccsel, zsákmánnyal kecsegtetőn néha kalandorokat vonzott oda, akiket aztán, bizonyára viharos násztánc közben, örökre magába zárt a vadon. Kinek így, kinek úgy elégítve ki halálos kalandvágyát. Néha tiszteletteljes meséket suttogtak az erdőről, s szerelmetes látogatóiról. Ám többnyire fantázia szülte félelmet hallott ki ezekből Balál. Honnan is szedhették volna az igazat? Történetek keringtek olyan lényekről is, akik túlélték a dzsungellel való mélyebb ismeretséget.
Időszakonként Tangeran járta a vidéket, és ahol elfogadták, ott hosszabb-rövidebb időre a két segédkeze mellé, a valóságban éppoly érdekes történeteket nyújtott a vadonról. Ilyenkor volt, hogy valakiben mélyen legbelül megfogalmazódott a kérdés: vajon Balál miként élhet a dzsungelben. Hogy lehet, hogy az az otthona? Feltenni azonban még soha senki sem merte. Istenkáromlástól, az Ősök haragjától, vagy erős mágiától tartva nem igen feszegették a témát, a mágus származásával egyben.
Az ősöreg fák pedig megmaradtak az ismeretlentől való félelemmel vegyes tisztelet kivívóinak. Egyben békében éltek az emberek körülötte, bőségesen árasztott esőiért hálával.
Nem úgy, mint most! Ahogy Balál átvágott a völgyön és fél napi gyaloglás után estére kelve egy a dzsungelhez közeli falucska központjába ért, hevesen kiáltozó, és vitázó csoportosulást vett észre. Nagyon sokan voltak, s minden utcából csak gyűltek, gyűltek a főtérre.
A gyülekezet közepén, a kis templom előtt egy tekintélyes férfi állt. A tanácsnok, a falu vezetője lehetett. felé záporoztak a kiáltások, a magasba tartott, csapkodó öklök. Néhányan kapákat, és vasvillákat is hoztak, és azt lendítették a magasba.
Balál megrökönyödve ment oda, hogy lássa, mi történik.
- Kapjuk el! Ez nem mehet így tovább!
- Dézsmálja a termésünket! Tizedeli az állatokat!
- Ne hagyjuk magunkat! Napról-napra rosszabb!
Balál karját megérintette valaki hátulról.
- Vadászom! Tangeran!- hangzott fel az ismerős basszus. Balál kimérten megfordult.
Mogadori volt, egykori zendülő gazda, a Déli- dombságról, akit végül elűztek otthonából egy több generációs föld vita törvénytelen megoldásáért. Elkobozták a birtokát, és a családja ménesét is, pedig ő csak kis rafinériával megpróbált az ellenségeskedésen felül kerekedni. Szélhámosnak, és gonosztevőnek bélyegezték. Balál tanúja volt, de idegenként nem tudta megmenteni a végrehajtástól. Túl nagy volt a tét, a birtok.
A segítségére sietve felajánlotta, hogy elkíséri erre a vidékre, ahol új életet kezdhet, és ha ő hozza ide, senki sem fogja megkérdőjelezni a személye megbízhatóságát, békében letelepedhet, és új életet kezdhet. Így is lett.
- Hogy vagy öreg barátom?- meglapogatta a férfi vállát.
- Őszintén szólva engem is érint a falu gondja. Már nem tudok olyan gazdát, aki ne károsult volna. A károk pedig egyre nagyobbak.
- De mi történt? Mi jár be a faluba lopni?
- ...Ha csak lopás lenne, de kis mértékben értelmetlen pusztítást is tapasztalunk. Nem tudjuk, mi ez. Vagyis... Balál! Gyere velem!.
A gazda a falu erdő felőli oldalán építette házát és mellé telepítette a gazdaságot is.
Amit Mogadori mutatott attól a mágusnak elállt a szava is. Emberi lábnyomok vezettek a dzsungel felé az udvaron álló csűrtől. Aprócska gyermeklábnyomok.
- Még a kutyák sem ugatják meg. Semmi más nyoma. A dzsungelig követtük őt, de mindig onnan jön és oda távozik. Azon a cserjésen át. Balál, te... segíthetsz...
Mogadori a házába hívta kedves barátját. Kiadósan megvacsoráztak. Egy bögre tejet kortyolgattak, amikor kopogtattak az ajtón.
A falu vezetője volt és egy nála valamivel fiatalabb asszony. A két ember leült. A házigazda őket is megkínálta egy kis háztájival, borral, tejjel, de semmit sem fogadtak el. Mondván, sietnek s nem tervezték, hogy ide betérnek, miután elcsitul a gyilkos kedv a faluban. Nem volt ebben udvariatlanság.
Mogadori közben bemutatta őket egymásnak. A falu bírája Eszneir Boan és kedves felesége, aki szelíd hangon Mogadori szavába vágva csak egy néven mutatkozott be. Ny'ieröan. Emberek közt nem megszokott az egy név, de Balál tiszteletben tartotta ezt, annál is inkább, mert tündék mágiáját érezte az fiatalasszonyon, aki elképzelése szerint félvér lehetett. Külsején is felfedezni vélt ilyen jeleket, amik keverék jegyek voltak, és csak az erőt érezve vette észre őket. Különben könnyen elkerülték volna a figyelmét.
A bíró kezdte a mondandóját:
- Bocsáss meg, Mogadori, de valójában nem hozzád, hanem a vendégedhez jöttünk. A főtéren nem kerülte el az érkezése egyik katonám figyelmét, aki ismeri Önt- fordult a mágushoz Boan- Tangeran uram! Az a véleményem, hogy olyan mértéket öltött a gazdákat ért gondja atrocitás, hogy már nem leszek képes a következő alkalom után feltartóztatni őket, és a dzsungelbe indulnak - gyilkolni... Szerintünk ugyanis egy ember, vagy egy törpe lehet a tettes. A dzsungel hátborzongató veszedelem, nem ismerek senkit aki visszatért volna onnan- fejével délre intett, a sűrű irányába-. Ez nagy veszteség volna a falunak, de tény, ha itt nem tudjuk elkapni, akkor csak odabenn lehet lehetőség. Félek, hogy elveszítjük sok családunk fejét, és a falu ifjait. Kimondom én: attól félek, többé nem látjuk viszont a bíráskodni induló embereket.
Balál akaratlanul felnevetett. Hangos, öblös kacagása döcögve betöltötte a házikót. A többiek értetlen képpel néztek rá. Végül még mindig mosolyogva megszólalt:
- Szóval gyerek, vagy törpe... még hogy ...- torkán akadt a szó, és megint előtört belőle a nevetés. Zengett a ház, eleven életerő töltötte be minden zeg-zugát, és a három ember is zavartan elmosolyodott. Furcsán néztek a mágusra, aki úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. Amit róla tudtak, meg is erősítette ezt.
Végtére is elcsitult a visszatarthatatlan kacagása, és a többiek kínos mosolyát látva csak ennyit mondott, hogy befejezze:
- Azért ne is haragudjanak, de a törpe kicsit erős gondolat! - Hökkent arcukat látva erőtlenül folytatta- A törpék nem maradnának itt meg ezen a környéken, Nincs az a kincs... Vagy nem gondolják?
Kisvártatva a bíró válaszolt:
- Nem, nem gondoljuk. Higgye el, számunkra éppoly megdöbbentő, ha egy gyermek él a dzsungelben. Annál is inkább, mert a tettei egyre vadabbak. Állatiasabbak.
- Téved!- szólt közbe Balál!
-.Igen, mi hallottuk, hogy Ön a dzsungelben nevelkedett kisgyerekként. Tehát lehetséges, hogy egy ember- elnézést, egy mágus ott éljen. De...
- Én nem erre gondoltam. Én arra gondoltam, amiket tett. A pusztítás a vadonban sem elfogadott, és főleg nem állatias viselkedés. Az egészséges állat csak prédáért, vagy önvédelemből, esetleg az utódai védelmében öl. Csak mi, civilizált, gondolkodó lények vagyunk képesek bármi okból... Vagy gyermek az, vagy más, de bárki is, megtalálom.
Balál szedelődzködni kezdett. Némán néztek rá. Mogadori egy szóval marasztalta.
- Nem maradok. Követem a nyomokat, ameddig látok, és megjegyzem a helyet, ahol letérek a tolvaj útjáról. majd hazamegyek. Az éj leszállta előtt elérem a kunyhóm. Benőtték már a liánok és biztosan befutotta a kúszónövényzet. Talán még "lakók" is telepedtek bele. Legalább lesz eleségem. Zsenge madárhús. Ma már ott alszom, barátom. És holnap kora hajnalban elindulok s megkeresem a titokzatos kis ismeretlent. Elejét veszem a további rablásoknak és vandalizmusnak. Megígérhetem. De Boan!- mélyen a bíró szemébe nézett. Tegezésre váltott- Tartsd vissza a gazdákat meg a katonáidat a vadontól. Azt egy sem élhetné túl!
Eszneir Boan némán, katonásan bólintott. A féltünde asszony, aki kortalan is lehetett ura mellett, egészen halkan csak ennyit szólt, miközben megérintette Balál karját:
- Állítsd meg! Vedd elejét az értelmetlen vérfürdőnek, kérem! Áldjanak az Istenek, és Akahana maga ajándékozzon meg vadászszerencsével!
A vadász ezzel az áldással útnak is indult a nyomokat követve a cserjésen át. Perceken belül a leszálló szürkület elnyelte magas alakját a ház mögött álló kis csoport szeme elől.
Kemény derékalj acélos testnek, ám az övé. Ez a saját ágya, merthogy neki is van ilyen. Mosolyogva ébredt a vadon motozó, zúgó, susogó zajaira. Egy vakala-maki üldögélt a párkányán, csak sziluettje látszott, mert a kelő nap fénye a háta mögül áradt a szobába. A vadász a palettákat nyitva hagyta, hadd járja át a szellő a kunyhót. Friss illatú reggel volt. Már úgy hiányzott mindez Balálnak, mint egy falat kenyér. Az otthon melege- biztosan erre mondják. Lakott már emberek között, és lehetségesnek tartotta, hogy mégsem egészen ilyesmire értik, de Balált itt nevelgette az édesapja, amikor nem voltak úton, és mindig az otthonának tekintette. Édesapja ugyan egy hatalmas szikla oldalában, egy hasadékhoz épített számukra házikót, ami egy kis vízesés torkolatában lévő tóhoz közel , de Balál még nagyon kicsi volt, amikor magára maradt, és nem tudott mindig ott lenni, mivel a környék állatai, kis és nagyragadozóit is beleértve előszeretettel használták a helyet szomjoltásra. Balál félt, hogy egy hajnalon meglepi őt valami. Törékeny, és gyönge kicsi testét könnyedén roppantotta volna zsákmányként széjjel bármi az otthona közelében. Mivel szorgosan vadászott, és csapdák fantáziadús tömegével lepte el, és ezzel majdnem el is barikádozta a környéket, jó ideig még ott élt. Ám belátta, hogy zsenge pecsenye válhat belőle még így is.
Legnagyobb biztonságban a fákon érzete magát, és gyakran ott aludt el. Ezért egy nagyon magas fákkal benőtt területet keresett, ahol elkezdett építkezni. Hamar lakhatóvá vált egy kicsiny szobácska, aminek oldalát falak szegélyezték, és vízhatlan teteje is volt. Azitán ott élve formálta kedvére. Évekig alakult a kunyhója a mostani formájára, a lengőhidakkal, a kamrákkal, de mára már nem nagyon van rajta alakítani, inkább csak folytonos javítgatni való.
A maki félredöntött fejjel figyelte őt. Balál kíváncsivá válik, mit akar a vakala. Általában éhenkórász népség, nem kötődnek hozzá, maximum a nála lévő növényi élelem érdekelheti. Balál behunyja szemét, és mozdulatlanná dermedve alvást színlel. A vakala ekkor kitátja állkapcsát, pofája rondán megnyúlik. Kinyújtja a nyelvét, ami hosszú, hegyes kígyóként siklik a levegőben, Balál félig nyitott zsákja felé. A következő percben hosszú nyelvével valamit húzni kezd kifelé belőle. Balál résnyire nyitott szemmel figyeli, majd a párnája mellett a falnál lévő mágustőr markolatára kulcsolja jobbját. Mi a fene? Kérdi magától elképedve, a bőr batyu minden, csak nem növényi étel hordozója. Szárított húst rejt. Mióta eszik egy vakala húst?
- Ha ragadoznál, máskor dolgozz meg a húsért! Ha lopnál, akkor meg korábban kelj fel!
Azzal minden teketória nélkül a bőrtasak felé hajította a tőrt, ami a vakala rátekeredő nyelve hegyének vesztét okozta. A tasakkal együtt a poros padlóra hullt. A maki sikítva ugrott a párkányról alá valahova, az ágak biztonságába.
Balál nem értette, mi volt ez, de örült, hogy nem rá fanyalodott a majom, a végén még idehozná a családját lakomázni. Azért bármi okozta, végül is nem nyers húst kívánt meg a maki. Ez is valami. Balál sóhajtott. Itthon van! Hiszen ez az ő dzsungele, a mindig változó, meglepetésekkel teli vadon. Erre el is mosolyodott.
- Most mit lepődsz úgy meg?- kérdezte saját magától- A vakalák is változhatnak. Vagy jöhettek a dzsungel olyan mélységeiből, ahol te még nem jártál. Ki tudja?
Erre még jobban vigyorgott. Kiskorától kezdve oly sokat élt egyedül, hogy itthon szinte mindent megbeszélt magával. Ez is csak azt jelezte számára, hogy otthon van.
Becsukta a palettákat, és útra készült.
Előző nap az est leszálltával egy vízmosás partján hagyta el a garázda tolvaj nyomát. Igazából el is veszítette, bár bízott benne, hogy a sűrűsödő félhomály akadályozta, de nem volt ebben biztos. A nyomok a picike patakocskáig vezették el, ahol eltűntek. A vízmosás bokáig ért, abban is folytathatta az útját a kis emberke, és akkor kétesélyes a nyomkövető sikere., mert egyáltalán nem biztos, hogy talál a mederben alatt nyomokat, pláne másnap.
A vadász tudta, minél több időt veszít, annál valószínűbb, hogy a természet eltakarítja, a vadak pedig összekuszálják a nyomokat. Most ráadásul eléggé beborult, úgyhogy Balál eltökélte, hogy még az eső előtt megtalálja a kisembert. A más lehetősége annyi marad, hogy bevárja a falu menti cserjésnél, aminek a környékéről jönni, és távozni szokott. ez viszont unalma,s és hosszan el is húzódhat. Nem beszélve róla, hogy nem ismeri a másikat eléggé, nem tudja, vajon mennyire óvatosan közelíti meg a falut, és mennyire szemfüles.
Balál tehát az nappal kelt, és azonnal indult. A maki nem járt tovább a fejében, csak a feladatra koncentrált. Hamar a kis érhez jutott, és megkereste a jelet, amit hagyott magának a parton. Aztán keringett egy darabig a környéken. Látszólag nem hagyta el a medret a tolvaj, de a mederben a menteirányban nem lelt semmi nyomot. Már 8 óra is elmúlhatott, amikor nagy káromkodások után végre meglátott egy jelet, amit körülbelül egy akkora forma lény hagyott a víz alatt a kövek között, mint amit ő keres. meglepetésére az ellentétes irányba haladt a nyom, mint eddig. Majdnem teljesen ellenkező irányba... Kajánul elvigyorodott. Szerette volna gyorsan megtalálni a lényt, de nem bármi áron, és egy kis izgalom a kalandban, meg komolyabb intelligencia feltételezése az üldözöttben, csak emelte a munka színvonalát.
Mintegy fél órája haladt, amikor a kisember nyoma végre elhagyta a kissé duzzadó patakocskát. Megdörrent az ég, amire Balál eleresztett egy újabb könnyed káromkodást. A sűrű eső, ami itt megszokott, könnyedén el fogja mosni a már amúgy sem friss nyomokat a talajon.
Akkor végre meglátta, amit már várt. a nyomok keresztül, kasul haladtak egymáson, több naposak, és frissek egyaránt keresztezték egymást.
Ezen kívül nem látott semmi különöset itt, magát a nyomok kószáló okozóját sem. Egy ligetes területre, egy parányi tisztásra ért. Itt élhet a környéken a kicsi emberke. Sejtette, hogy 1-2 órán belül ide kell érnie, nem feltételezte, hogy ennél távolabbról több-kevesebb rendszerességgel járna ki a faluba egy ekkora termetű ember.
Feltételezése, hogy inkább egy gyerekről lehet szó, mint törpéről, most meggyőződésévé vált. A gyerekek játszanak felhőtlenül, ennyi nyomot, így, csak gyerek hagyhatott. Nem csupán lábnyomok, hanem mindenféle egyéb. talált itt kis faragványokat fából, aprócska fabábukat, ágakból, háncsból, meg indakötegekből, kis hajócskákat, és játék tutajokat. Volt itt célba dobó hely, valaki nem is rég gyümölcsökkel hajigált itt majmocskákat, kisebbeket, mint a vakalák. No, és ...ő... is ...kapott a fejére, pontosabban a két szeme közé...
Mérgesen kapta fel a tekintetét a szemközti fára. Egy alacsony ágon egy tejfel-szőke kisfiú kuporgott. Hogy nem vette észre? Haragja meglepetéssé változott. A fiúcska bőre vörösre égett a naptól, nem nagyon látott még ilyet, azt azért tudta, hogy nagyon fehér bőrű emberekkel fordul ez elő, a bőrüket csúnyán megégeti a nap. A következő percben hirtelen ötlettel Balál visszahajította az éretlen, kemény, fél tenyerébe férő gyümölcsöt. Egy pillanattal később két gyümölcs találta el a fáról, a nyakszirtjét érték egymás után a találatok.
Balál a kisebb fájdalomtól összerezzent, aztán menekülőre fogta. fedezéket keresett magának, és már be is ugrott egy bokorba, amiről úgy vélte, eltakarja a fiú szeme elől.
Pár perc nyugtot lelt ezzel, és muníciót is talált a földön. Körbepillantva látta, hogy az ismeretlen gyümölcs a környező alacsony, széles lombú fákon terem, és a környék tele van éretlenül, és túléretten lehullt gyümölcseikkel. kajánul elvigyorodott. És megcélozta a fiúcskát, enyhén felemelkedve a bokor takarásából. Vagyis megcélozta volna, de csak a csupasz ágat találta, ahol imént ült. Egy önkéntelen dobás eredményeként a gyümölcs szétcsattant a fa törzsén.
Balál hiába kereste a sűrű zöldjéhez szokott tekintetével a szöszit, nem találta, de ez az állapot nem tartott semeddig sem. ugyanis gyümölcszápor özönlött rá, folyamatos, szűnni nem akaró sorozatokban a háta mögül, egészen pontosan egy majdnem a feje fölé nyújtózó fáról. Ahogy megpördült, a homlokán és a mellkasán csattant szét pár lédús termés. Balál önkéntelenül lenyalta a szája szélén csorgó vöröses levet. Mézédes volt. A gyümölcs záport illett viszonozni, de nem akart bajt, vagy sérülést a gyereknek, mégis akaratlanul egy keményebb darabbal, mint egy lövedékkel eltalálva lelökte őt a fáról.
Balál ijedten ugrott fel, de amaz zergemód szökellt odébb, és már hajigálta is tovább a vadászt. Ismét meglepte a gyerek, nem is akármennyire. Egy újabb bozótba ugrott, ahol végigtapogatta hasfalát, és a fenekét.
~ Kemény küzdelem ez!- gondolta, ironikusan, de amit ezután látott meg, valóban megijesztette. A bozótos nem akármi volt. Egy naphosszat tartó, ronda viszketegséget okozó növény fogta tökéletesen körül. Hamarosan szenvedni fog, mint a bolhás kutya
Azonnal kiugrott, az összecsapódó ágacskáktól nem menekülhetett, se be, se ki, óhatatlan hozzáért. Próbálta lesöpörni magáról a lehetetlent, meg-megrázva magát, és ugrált, mintha ez segíthetne, pedig jól tudta, hogy nem. Ahogy felfogta az eszével is, megállt. Perceken belül el fogja kapni a kín, ha nem csinál valamit. De mit? Ahogy felnézett, azonnal kereste a gyereket, de nem látta sehol. Körbefordult, és ott állt a háta mögött, immár közvetlen előtte. Csendben bámulta Balált. A vadász jól látta, hogy egy ízig-vérig ember kisfiú áll vele szemben. Nem lehetett több 8 évesnél.
Mezítelen felsőteste, hámló, nap égette és vágott felületi sebekkel tarkított. Vékony alkatú, szálkás izmai viszont finoman játszottak a bőre alatt. Mezítlábas, nyurga kicsi testén egy elnyűtt, rongyos, jobb időket látva egykor talán drapp színű rövidnadrág volt. Ahogy száját szóra nyitotta, félhosszú, szőke haja megrezzent az apró mozdulatra.
- Ki vagy te?
Mivel vele szemben állva Balál türelmesen figyelt, és továbbra is némán fürkészte a fiú finom vonásait, tovább beszélt:
- Az a bokor elég csikizős- mutatott az alávaló növényre a fiú.
Balál lassan eszmélt. Végre hosszan elnyújtva bólintott kettőt, közben gondolkodott, mit is mondjon. Aztán csak ez jött ki a torkán:
-Igen, ismerem- vágott fancsali képet a vadász, a bokorra, majd ismét a gyerekre nézve, Aztán leguggolva folytatta - Az én nevem: Balál Tangeran. Vadász vagyok, és itt lakom az erdőben. Benned kit tisztelhetek, ifjú harcos?- ezután ismét türelmes csendbe burkolódzott, és továbbra se mozdult. Beleképzelte magát a kisfiú helyébe, aki előtt immáron közvetlen közel áll egy ilyen behemót magas férfi ember, akit ezelőtt sosem látott, és ha jól belegondolt, egyáltalán senki fiát sem láthatott e föld lakói közül, meglehet, hogy hetek óta. Nyomai és a viselkedése alapján, bár nehezen hihető, de teljesen egyedül lehetett.
- Markus vagyok- a gyermek várt egy picit, mintha gondolkozna, aztán jelentőségteljes hangsúllyal vágta ki:- Markus de Berend, a nagy, a hatalmas akrobata, és késdobáló! Világszenzáció!
Azzal, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hátra szaltóval ugrott fel egy háta mögötti ágra. Onnan guggolva pedig egy kis kést húzott elő a háta mögül, a nadrágjából, és egyenesen Balál felé lódította. A penge emberi, vagyis mágusi számítás szerint valószínűleg Balál jobb lábfeje mellett fúródott volna a földbe, de az alanynak nem volt kedve megvárni, vajon így történik-e. Levegősodró igézettel s száján, két kezével a levegőben apró köröket formálva egy közeli fa derekába irányította a kés röptét. A kis kés erős pengéje vagy két ujjnyira fúródott a fatörzsbe.
- Ez elég veszélyes mutatvány. Nem hiszem, hogy a mutatványosok ezt korán kezdik el egyedül gyakorolni. Igazam van?- belegondolva ő maga sem dobott volna jobban. Ezt azonban mégse mondhatta nevelő célzattal. Legalábbis most nem ennek van itt az ideje, és lehetséges, hogy nem is az ő feladata volna. A késről határozottan a gyerekre pillantott, vagyis ismét csak oda, ahol az előbb guggolt. Persze nem volt már a közelében sem a helynek. Most jó néhány méterrel odább, egy karcsú fa csupasz törzsén mászott felfelé, rövidesen felért, majd kemény nagy dió szerű csonthéjas terméseket hajigált le, majd lejjebb mászott, és úgy két méter magasról egy gyönyörű ugrással érkezett a talajra. Balál elismerően tekintett rá, de nem mondta ki, hogy mit gondol. Mert valójában zavarba volt kicsit, mit kezdjen a fiúval.
- Bocsánat...- állt elé a Markus, és a fatörzsben feszítő késre sandított.
- Nincs gond, csak elég ijesztő amit tettél. Azért...egész ügyes vagy! - ennyit engedett meg, nem többet. Máris folytatta a lényegre térve- Markus! Hol vannak a szüleid? Hogy kerülsz ide a dzsungelbe? Tudod ez egy elég veszélyes hely...
A gyerek nagyra tágult szemekkel, sóhajtva nézett Balálra. odalépett a késéhez, és apró mozdulatokkal kifeszegette a hegyét a fából. Közben beszélni kezdett:
- Apukám, meg anyukám megbetegedtek útközben. Ilyen még sosem volt. Mi nem mutatványosok vagyunk, hanem igazi cirkuszosok. Képzeld, sátrunk is van! Itt délen jó a közönség. Apa azt mondogatta, hogy hálásak a déliek a szórakozásért. Amikor a Délvidékről ide tartottunk, és majdnem az uradalomba értünk, akkor ők ketten ágynak estek. Van egy nagybátyám, aki sokszor utazott velünk, egy illuzionista. De rövid időket tartott csak velünk, mint most is. Mert ... Tudsz titkot tartani, ugye? - Megvárta, míg Balál megesküdött, és tovább mesélt: -...Csak, mert apukám szerint anyunak ez a féltestvére egy igazi varázsló, és csak a pénzért szokott velünk utazni. És tudod, ő meg én nem betegedtünk meg, ezért anyu azt mondta, jöjjek el ide vele. Ők megálltak a szekerekkel és kelet felé, egy keresztútnál várták, hogy meggyógyuljanak. A nagybátyám behozott ide és képzeld, kiderült, hogy tényleg tud varázsolni! Egész éjjel valami hókuszpókuszokat művelt egy rúnajeles kőlapocskával, meg egy fura kristállyal. Egészen reggelig, én bele is aludtam, pedig nagyon izgalmas volt, volt benne füst, meg zöldes köd is, meg rezgő hangok abból a kristályos kőből. Reggelre kiderült, hogy ő is beteg lett. És azt mondta, hogy már tudta ezt. De későn vette észre. Már nem biztos, hogy megúszhatja... nem tudom, mit... De ami érdekes az egészből, hogy ő ugyanezt mondta, mint te, hogy ez egy eléggé veszélyes hely. De hogy ő készített nekem egy igazi, nagy védelmi varázslatot. Azt is mondta, hogy sűrűn imádkozzak az istenekhez, hogy anyukámék meggyógyuljanak. Aztán mutatott itt sok gyümölcsöt meg magokat meg néhány gyökeret és gombát, amiket megehetek, és amiktől erős maradok, és nagyra fogok nőni. Aztán elment. Azt mondta visszamegy a keresztúthoz, de nekem nem szabad. De azt hiszem, már vissza se találnék, tudod? Északra sokkal közelebb van az erdő széle, a város felé...
-... és... te imádkoztál? - csúszott ki a buta kérdés önkéntelenül Balálból, mert nem tudta, mit mondjon. Hamar kisült, hogy nem olyan butaság. Markus előre mutatott, a sűrűbe.
- Gyere! Megmutatom.
Pár perc, és egy sűrű aljnövényzettel körbefont, széles tisztásra értek. Középen egy kövekből összehordott, aprólékosan összeillesztgetett alacsony oltár szerűség volt, rajta hamu és megpörkölődött ágak. Körötte felaprított ágak, rőzse és mindenféle éghető levél kupacokba hordva.
A vadász meghökkenve kapcsolt.
- Te itt szoktál imádkozni?
- Igen, és áldozok is. Apukám szerint az áldozatokat jó szívvel fogadják az istenek. Csak nem tudom, melyik istennek kéne meggyógyítani a családomat... és idehozni őket. De mindig azért imádkozom, míg a gabonát, meg az állatokat égetem, hogy a családommal egymásra találjunk...
- Ó igen, értem én.- Habozott, majd folytatta:- Neked valóban családra van szükséged Markus! Meg egy puha ágyra és valakire, aki megkínál esténként egy bögre langyos tejjel. Kitaláltam valamit, de neked is hozzá kell járulnod az ötletemhez. Előtte azonban még egy fontos dolog! Tudod az áldozat az Istennek valójában nagyon egyszerű. Sokkal egyszerűbb, mint amit te csinálsz. Olyan valamit kell odaadni életed során bármikor, bárkinek, amiről nehéz szívvel mondasz le, de ha a másik szükséget szenved és azzal segítheted, te mégis megteszed. Én azt hiszem, odafentről az öröklétből ez tűnhet igazi ajándéknak az ő szemükben. Érted ezt kisfiam?
Markus elgondolkodott, majd mélázva bólintott.
- Mit is találtál ki az előbb?
Balál nem bírt azonnal válaszolni, mert elképesztő viszketegség járta át a felsőtestét, majd a lábaira is átterjedt. Egy fához támaszkodva próbálta enyhíteni legalább a háta égését. Közben az ég dördült egyet, mintha rászólna, hogy nem mindegy, hogyan is mondja el a kisfiúnak, mi következik most, és ne feledje a szavát, ebbe a gyereknek is bele kell önként mennie! Nem erőszakolhatja rá az akaratát csak úgy.
- Elmondom neked, csak menjünk! Szedd össze a holmid, kérlek! Mindjárt esik.
- Már esik is. Hová menjünk?
- Markus! Ide bármikor visszajöhetsz, ha kedved van, de eztán inkább csak velem együtt. Jó?
- Akkor veled lakhatok?
- Nem Markus! Tudod, én sokat vagyok úton, mint te, meg a szüleid, nagyon-nagyon sokat. Viszont van egy kunyhóm nem is olyan messze innen, egy szép vízesés is van a közelben, meg sok minden érdekesség. Úgyhogy azt hiszem, hogy velem együtt alkalmanként meglátogathatod a dzsungelt. Ám most máshová megyünk. Adok neked egy lehetőséget, hogy segíthess egy nálam kicsivel idősebb házaspárnak. Tudod, Markus, ők kedves, csendes emberek, a férfi gazdálkodik, és állatai, meg kis földje is van. Van egy csikója is, olyan szeleburdi kis kanca, mint amilyen a te természeted. Az asszony pedig a házat tartja rendben, és minden hétvégén a falu piacára viszi a fölös terményeket, meg a gyümölcseiket. Egyszerű emberek, nem gazdagok, de mindenük meg van, amit két kezük megteremt. És lelkileg igen gazdagok. Jó kedélyűek. Kedvelik a vidám öreg Balált, és a dzsungelbéli meséit- Pajkosan kacsintott a gyerekre, aki sejtve mi fog következni, összeszedett pár apróságot a tarisznyájába, és csendesen várt a férfi előtt.
- A faluba...? Odamegyünk?
- Igen. De nem félj. Annak, aki kérdezi, majd elmondom én, mi volt. Persze csak annak, akire igazából tartozik. Azért, tudod, véres áldozat talán mégsem kellett volna...és az égetés is sok volt picikét....
- Meg nem is az enyém volt a jószág, meg nem is volt fontos, hogy ragaszkodjak hozzá... Lehet, hogy még ezért nem jöttek értem anyukámék...
Balál nem szólt, csak némán elindult a patak irányába, majd megfogta a fiúcska odanyújtott kicsi kezét. Így mentek kettesben észak felé a patak mentén, miközben eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna a nyakukba. talán az istenek, akiknek tetszett valami beszéd, és így akarták enyhíteni Balál viszkető kínjait, ezzel a langy esővel.
Késő délutánra járt az idő, amikor a faluba értek. A fiú megtorpant egy pillanatra, mielőtt kiléptek a cserjésből de Balálra nézve úgy döntött, tovább megy, lesz ami lesz. Lehet meg is kövezik majd ezek az emberek, akiknek jól tudta ő, ennyi gondot okozott.
Ahogy beértek, sorra gyűltek a falu utcáira az emberek. Álmélkodva, kíváncsian lesték a kese kisfiút, és a nagy termetű vadász-mágus furcsa párosát, amint komótosan baktattak az utcán. Majd a főutcára kanyarodtak, addigra gyerekek, és egy kisebb csoport felnőtt is kísérte őket. A bíró díszes kapuja előtt elhaladva, Boanék is kijöttek, de ők sem, és továbbra is senki sem szólt. csak fejbiccentéssel üdvözölte Balál a bíróékat, és ment tovább, mire a falu túlsó széléhez közel egy takaros kis porta előtt megállt. A kertben folyton termő gyümölcsfák roskadoztak, a kert végében istállók, és a kiscsikónak egy futtató. A kapu előtt megállt a vadász, és várt. A fiú zavarában egyik lábáról a másikra állt, de ő sem szólt, csak pislogott körbe, és a csikót leste. Aztán valami mozgás látszott a hátsó kertből. Majd kisvártatva nyikordult a kis léckapu.
- Balál! Mi szél fújt ere? Kerülj beljebb!
- Bemegyek, de látod, nem vagyok egyedül- a gyerek Balal háta mögé bújt, és most a mágus húzogatta a pici kezét, hogy előjöjjön. Végre kilépett a nagy ember jótékony takarásából. Első zavara után elszántan nézett szembe a gazdával. No, gondolta, most jön a számonkérés. De az erre a napra elmaradt. Közben a gazda idősödő felesége is kijött a házból. zavartan néztek. Balál e közjáték után fejezte be a mondandóját- Hoztam nektek valakit! Úgy emlékszem, mindig egy ilyen ügyes kis segítő kézre vágytatok, valakire, akit nevelgetni lehet, míg nagyra nő, valakire, akiért naponta többször is lehet imádkozni, akit megitathattok esténként egy bögre tejjel, s akiről a port, meg az efféle koszt, ami csíntalanságában ráragadt, le lehet csutakolni a dézsában. Ugye jól emlékszem, hogy mindig efféle imát mondtatok?
Mindenki elképedve állt. A gazda szemében könny csillant.
- ...Úgy érted..? Neki is szüksége volna ránk? Olyanok lehetnénk, mint egy család?- Kérdezte a férfi.
- Azt hiszem, ezt neki kell eldöntenie, de jelenleg ez a legjobb, amit ajánlani tudok újdonsült kis barátomnak.
- Mi a neved, kisfiam?- hangzott a halk csengő asszonyhang, még a megilletődöttségen alig véve erőt. Hiszen életükben csak a gyermekáldás maradt el. Valóban naponta könyörögtek egy gyermekért.
- Markus...Markus de Berend .. asszonyom- nagyon halk, de határozott volt a felelt.
- És azt meg kifelejtetted, hogy akrobata, és tanuló félben lévő, késdobáló zsonglőr vagy. Na, ezt máskor el ne feledd, ha bemutatkozol! Jó?
A kaput szélesre tárta a gazda visszafojtott könnyel telt mosolya. A koszos, maszatos kisgyerek vállára puha asszonykezek pihentek le lágyan.
Balál akkor már sejtette, hogy a korábbi szakadó eső ellenére, azért még rajta is lehet némi maszat a gyümölcs csatás kaland maradványaként. A kapun ő lépett be utoljára. Maga mögött becsukva látta, ahogy csendes egyetértésben hazafelé vette az irányt mindenki. Nem maradt más, mint a szeretet melegének keserédes órái, ahogy a kis parasztházra rászakadt a boldogság. A lámpás pislákolva fulladt el aznap este a sok mesélés közben elalvó gyermek békéjét utolsó lobbanásáig őrizve.
Odakünn talán kíváncsi istenek jártak aznap este, de mintha ők is csak lábujjaikkal érintették volna a földet, nehogy megzavarják e meghatározó álom-időt, mely három ember és egy mágus lelkébe hozott maradandó változást.
...
(Egy FRPG-s küldetésem meséje)
Végre, jól ismert tájak! A déli lankák, a dús legelők, a változatos erdők, patakok, tavak szép egyensúlyban. A változékony, de Balál Tangeran által megszokott meleg időjárás. Egyszer csak egy dombtetőre érve, a völgyben megpillantotta a köztes dombon a város míves tornyait, körötte apró falvait. A völgyet ölelő dombkaréj felett pedig vaskos, fehér felhőkben a déli szél a dzsungel beláthatatlan zöldje által lehelt tápláló esőt hozta kéretlen-bőven. A helyi gazdaságok gazdagon ontották terményeiket, és az állattartás is áldásos volt ezen a vidéken. Az uradalom magasan adózott. Balál életében a vándorlásai során sehol nem találkozott ilyen elégedett, békés népekkel, mint itt. Hasonló volt a helyzet még a Délvidéken is, amit évszázadokkal ezelőtt a háború jobban megkímélt, s szinte csak a helyiek egymással, főleg területekért vívott alkalmi harcai pusztítottak. Ahol küzdelmes életét éltek a farmerek a vetésforgóban művelt végtelen mezőkön, és a dús legelőkön a mindennapi megélhetésért.
A két szomszédos tájegység békén élt többnyire egymással. Az életadó esőerdőt pedig, veszedelmes titkaival együtt jobbnak látták nem bolygatni, hacsak tehették, elkerülték. Izgalmakkal, rejtélyekkel, mindenféle kinccsel, zsákmánnyal kecsegtetőn néha kalandorokat vonzott oda, akiket aztán, bizonyára viharos násztánc közben, örökre magába zárt a vadon. Kinek így, kinek úgy elégítve ki halálos kalandvágyát. Néha tiszteletteljes meséket suttogtak az erdőről, s szerelmetes látogatóiról. Ám többnyire fantázia szülte félelmet hallott ki ezekből Balál. Honnan is szedhették volna az igazat? Történetek keringtek olyan lényekről is, akik túlélték a dzsungellel való mélyebb ismeretséget.
Időszakonként Tangeran járta a vidéket, és ahol elfogadták, ott hosszabb-rövidebb időre a két segédkeze mellé, a valóságban éppoly érdekes történeteket nyújtott a vadonról. Ilyenkor volt, hogy valakiben mélyen legbelül megfogalmazódott a kérdés: vajon Balál miként élhet a dzsungelben. Hogy lehet, hogy az az otthona? Feltenni azonban még soha senki sem merte. Istenkáromlástól, az Ősök haragjától, vagy erős mágiától tartva nem igen feszegették a témát, a mágus származásával egyben.
Az ősöreg fák pedig megmaradtak az ismeretlentől való félelemmel vegyes tisztelet kivívóinak. Egyben békében éltek az emberek körülötte, bőségesen árasztott esőiért hálával.
Nem úgy, mint most! Ahogy Balál átvágott a völgyön és fél napi gyaloglás után estére kelve egy a dzsungelhez közeli falucska központjába ért, hevesen kiáltozó, és vitázó csoportosulást vett észre. Nagyon sokan voltak, s minden utcából csak gyűltek, gyűltek a főtérre.
A gyülekezet közepén, a kis templom előtt egy tekintélyes férfi állt. A tanácsnok, a falu vezetője lehetett. felé záporoztak a kiáltások, a magasba tartott, csapkodó öklök. Néhányan kapákat, és vasvillákat is hoztak, és azt lendítették a magasba.
Balál megrökönyödve ment oda, hogy lássa, mi történik.
- Kapjuk el! Ez nem mehet így tovább!
- Dézsmálja a termésünket! Tizedeli az állatokat!
- Ne hagyjuk magunkat! Napról-napra rosszabb!
Balál karját megérintette valaki hátulról.
- Vadászom! Tangeran!- hangzott fel az ismerős basszus. Balál kimérten megfordult.
Mogadori volt, egykori zendülő gazda, a Déli- dombságról, akit végül elűztek otthonából egy több generációs föld vita törvénytelen megoldásáért. Elkobozták a birtokát, és a családja ménesét is, pedig ő csak kis rafinériával megpróbált az ellenségeskedésen felül kerekedni. Szélhámosnak, és gonosztevőnek bélyegezték. Balál tanúja volt, de idegenként nem tudta megmenteni a végrehajtástól. Túl nagy volt a tét, a birtok.
A segítségére sietve felajánlotta, hogy elkíséri erre a vidékre, ahol új életet kezdhet, és ha ő hozza ide, senki sem fogja megkérdőjelezni a személye megbízhatóságát, békében letelepedhet, és új életet kezdhet. Így is lett.
- Hogy vagy öreg barátom?- meglapogatta a férfi vállát.
- Őszintén szólva engem is érint a falu gondja. Már nem tudok olyan gazdát, aki ne károsult volna. A károk pedig egyre nagyobbak.
- De mi történt? Mi jár be a faluba lopni?
- ...Ha csak lopás lenne, de kis mértékben értelmetlen pusztítást is tapasztalunk. Nem tudjuk, mi ez. Vagyis... Balál! Gyere velem!.
A gazda a falu erdő felőli oldalán építette házát és mellé telepítette a gazdaságot is.
Amit Mogadori mutatott attól a mágusnak elállt a szava is. Emberi lábnyomok vezettek a dzsungel felé az udvaron álló csűrtől. Aprócska gyermeklábnyomok.
- Még a kutyák sem ugatják meg. Semmi más nyoma. A dzsungelig követtük őt, de mindig onnan jön és oda távozik. Azon a cserjésen át. Balál, te... segíthetsz...
Mogadori a házába hívta kedves barátját. Kiadósan megvacsoráztak. Egy bögre tejet kortyolgattak, amikor kopogtattak az ajtón.
A falu vezetője volt és egy nála valamivel fiatalabb asszony. A két ember leült. A házigazda őket is megkínálta egy kis háztájival, borral, tejjel, de semmit sem fogadtak el. Mondván, sietnek s nem tervezték, hogy ide betérnek, miután elcsitul a gyilkos kedv a faluban. Nem volt ebben udvariatlanság.
Mogadori közben bemutatta őket egymásnak. A falu bírája Eszneir Boan és kedves felesége, aki szelíd hangon Mogadori szavába vágva csak egy néven mutatkozott be. Ny'ieröan. Emberek közt nem megszokott az egy név, de Balál tiszteletben tartotta ezt, annál is inkább, mert tündék mágiáját érezte az fiatalasszonyon, aki elképzelése szerint félvér lehetett. Külsején is felfedezni vélt ilyen jeleket, amik keverék jegyek voltak, és csak az erőt érezve vette észre őket. Különben könnyen elkerülték volna a figyelmét.
A bíró kezdte a mondandóját:
- Bocsáss meg, Mogadori, de valójában nem hozzád, hanem a vendégedhez jöttünk. A főtéren nem kerülte el az érkezése egyik katonám figyelmét, aki ismeri Önt- fordult a mágushoz Boan- Tangeran uram! Az a véleményem, hogy olyan mértéket öltött a gazdákat ért gondja atrocitás, hogy már nem leszek képes a következő alkalom után feltartóztatni őket, és a dzsungelbe indulnak - gyilkolni... Szerintünk ugyanis egy ember, vagy egy törpe lehet a tettes. A dzsungel hátborzongató veszedelem, nem ismerek senkit aki visszatért volna onnan- fejével délre intett, a sűrű irányába-. Ez nagy veszteség volna a falunak, de tény, ha itt nem tudjuk elkapni, akkor csak odabenn lehet lehetőség. Félek, hogy elveszítjük sok családunk fejét, és a falu ifjait. Kimondom én: attól félek, többé nem látjuk viszont a bíráskodni induló embereket.
Balál akaratlanul felnevetett. Hangos, öblös kacagása döcögve betöltötte a házikót. A többiek értetlen képpel néztek rá. Végül még mindig mosolyogva megszólalt:
- Szóval gyerek, vagy törpe... még hogy ...- torkán akadt a szó, és megint előtört belőle a nevetés. Zengett a ház, eleven életerő töltötte be minden zeg-zugát, és a három ember is zavartan elmosolyodott. Furcsán néztek a mágusra, aki úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. Amit róla tudtak, meg is erősítette ezt.
Végtére is elcsitult a visszatarthatatlan kacagása, és a többiek kínos mosolyát látva csak ennyit mondott, hogy befejezze:
- Azért ne is haragudjanak, de a törpe kicsit erős gondolat! - Hökkent arcukat látva erőtlenül folytatta- A törpék nem maradnának itt meg ezen a környéken, Nincs az a kincs... Vagy nem gondolják?
Kisvártatva a bíró válaszolt:
- Nem, nem gondoljuk. Higgye el, számunkra éppoly megdöbbentő, ha egy gyermek él a dzsungelben. Annál is inkább, mert a tettei egyre vadabbak. Állatiasabbak.
- Téved!- szólt közbe Balál!
-.Igen, mi hallottuk, hogy Ön a dzsungelben nevelkedett kisgyerekként. Tehát lehetséges, hogy egy ember- elnézést, egy mágus ott éljen. De...
- Én nem erre gondoltam. Én arra gondoltam, amiket tett. A pusztítás a vadonban sem elfogadott, és főleg nem állatias viselkedés. Az egészséges állat csak prédáért, vagy önvédelemből, esetleg az utódai védelmében öl. Csak mi, civilizált, gondolkodó lények vagyunk képesek bármi okból... Vagy gyermek az, vagy más, de bárki is, megtalálom.
Balál szedelődzködni kezdett. Némán néztek rá. Mogadori egy szóval marasztalta.
- Nem maradok. Követem a nyomokat, ameddig látok, és megjegyzem a helyet, ahol letérek a tolvaj útjáról. majd hazamegyek. Az éj leszállta előtt elérem a kunyhóm. Benőtték már a liánok és biztosan befutotta a kúszónövényzet. Talán még "lakók" is telepedtek bele. Legalább lesz eleségem. Zsenge madárhús. Ma már ott alszom, barátom. És holnap kora hajnalban elindulok s megkeresem a titokzatos kis ismeretlent. Elejét veszem a további rablásoknak és vandalizmusnak. Megígérhetem. De Boan!- mélyen a bíró szemébe nézett. Tegezésre váltott- Tartsd vissza a gazdákat meg a katonáidat a vadontól. Azt egy sem élhetné túl!
Eszneir Boan némán, katonásan bólintott. A féltünde asszony, aki kortalan is lehetett ura mellett, egészen halkan csak ennyit szólt, miközben megérintette Balál karját:
- Állítsd meg! Vedd elejét az értelmetlen vérfürdőnek, kérem! Áldjanak az Istenek, és Akahana maga ajándékozzon meg vadászszerencsével!
A vadász ezzel az áldással útnak is indult a nyomokat követve a cserjésen át. Perceken belül a leszálló szürkület elnyelte magas alakját a ház mögött álló kis csoport szeme elől.
Kemény derékalj acélos testnek, ám az övé. Ez a saját ágya, merthogy neki is van ilyen. Mosolyogva ébredt a vadon motozó, zúgó, susogó zajaira. Egy vakala-maki üldögélt a párkányán, csak sziluettje látszott, mert a kelő nap fénye a háta mögül áradt a szobába. A vadász a palettákat nyitva hagyta, hadd járja át a szellő a kunyhót. Friss illatú reggel volt. Már úgy hiányzott mindez Balálnak, mint egy falat kenyér. Az otthon melege- biztosan erre mondják. Lakott már emberek között, és lehetségesnek tartotta, hogy mégsem egészen ilyesmire értik, de Balált itt nevelgette az édesapja, amikor nem voltak úton, és mindig az otthonának tekintette. Édesapja ugyan egy hatalmas szikla oldalában, egy hasadékhoz épített számukra házikót, ami egy kis vízesés torkolatában lévő tóhoz közel , de Balál még nagyon kicsi volt, amikor magára maradt, és nem tudott mindig ott lenni, mivel a környék állatai, kis és nagyragadozóit is beleértve előszeretettel használták a helyet szomjoltásra. Balál félt, hogy egy hajnalon meglepi őt valami. Törékeny, és gyönge kicsi testét könnyedén roppantotta volna zsákmányként széjjel bármi az otthona közelében. Mivel szorgosan vadászott, és csapdák fantáziadús tömegével lepte el, és ezzel majdnem el is barikádozta a környéket, jó ideig még ott élt. Ám belátta, hogy zsenge pecsenye válhat belőle még így is.
Legnagyobb biztonságban a fákon érzete magát, és gyakran ott aludt el. Ezért egy nagyon magas fákkal benőtt területet keresett, ahol elkezdett építkezni. Hamar lakhatóvá vált egy kicsiny szobácska, aminek oldalát falak szegélyezték, és vízhatlan teteje is volt. Azitán ott élve formálta kedvére. Évekig alakult a kunyhója a mostani formájára, a lengőhidakkal, a kamrákkal, de mára már nem nagyon van rajta alakítani, inkább csak folytonos javítgatni való.
A maki félredöntött fejjel figyelte őt. Balál kíváncsivá válik, mit akar a vakala. Általában éhenkórász népség, nem kötődnek hozzá, maximum a nála lévő növényi élelem érdekelheti. Balál behunyja szemét, és mozdulatlanná dermedve alvást színlel. A vakala ekkor kitátja állkapcsát, pofája rondán megnyúlik. Kinyújtja a nyelvét, ami hosszú, hegyes kígyóként siklik a levegőben, Balál félig nyitott zsákja felé. A következő percben hosszú nyelvével valamit húzni kezd kifelé belőle. Balál résnyire nyitott szemmel figyeli, majd a párnája mellett a falnál lévő mágustőr markolatára kulcsolja jobbját. Mi a fene? Kérdi magától elképedve, a bőr batyu minden, csak nem növényi étel hordozója. Szárított húst rejt. Mióta eszik egy vakala húst?
- Ha ragadoznál, máskor dolgozz meg a húsért! Ha lopnál, akkor meg korábban kelj fel!
Azzal minden teketória nélkül a bőrtasak felé hajította a tőrt, ami a vakala rátekeredő nyelve hegyének vesztét okozta. A tasakkal együtt a poros padlóra hullt. A maki sikítva ugrott a párkányról alá valahova, az ágak biztonságába.
Balál nem értette, mi volt ez, de örült, hogy nem rá fanyalodott a majom, a végén még idehozná a családját lakomázni. Azért bármi okozta, végül is nem nyers húst kívánt meg a maki. Ez is valami. Balál sóhajtott. Itthon van! Hiszen ez az ő dzsungele, a mindig változó, meglepetésekkel teli vadon. Erre el is mosolyodott.
- Most mit lepődsz úgy meg?- kérdezte saját magától- A vakalák is változhatnak. Vagy jöhettek a dzsungel olyan mélységeiből, ahol te még nem jártál. Ki tudja?
Erre még jobban vigyorgott. Kiskorától kezdve oly sokat élt egyedül, hogy itthon szinte mindent megbeszélt magával. Ez is csak azt jelezte számára, hogy otthon van.
Becsukta a palettákat, és útra készült.
Előző nap az est leszálltával egy vízmosás partján hagyta el a garázda tolvaj nyomát. Igazából el is veszítette, bár bízott benne, hogy a sűrűsödő félhomály akadályozta, de nem volt ebben biztos. A nyomok a picike patakocskáig vezették el, ahol eltűntek. A vízmosás bokáig ért, abban is folytathatta az útját a kis emberke, és akkor kétesélyes a nyomkövető sikere., mert egyáltalán nem biztos, hogy talál a mederben alatt nyomokat, pláne másnap.
A vadász tudta, minél több időt veszít, annál valószínűbb, hogy a természet eltakarítja, a vadak pedig összekuszálják a nyomokat. Most ráadásul eléggé beborult, úgyhogy Balál eltökélte, hogy még az eső előtt megtalálja a kisembert. A más lehetősége annyi marad, hogy bevárja a falu menti cserjésnél, aminek a környékéről jönni, és távozni szokott. ez viszont unalma,s és hosszan el is húzódhat. Nem beszélve róla, hogy nem ismeri a másikat eléggé, nem tudja, vajon mennyire óvatosan közelíti meg a falut, és mennyire szemfüles.
Balál tehát az nappal kelt, és azonnal indult. A maki nem járt tovább a fejében, csak a feladatra koncentrált. Hamar a kis érhez jutott, és megkereste a jelet, amit hagyott magának a parton. Aztán keringett egy darabig a környéken. Látszólag nem hagyta el a medret a tolvaj, de a mederben a menteirányban nem lelt semmi nyomot. Már 8 óra is elmúlhatott, amikor nagy káromkodások után végre meglátott egy jelet, amit körülbelül egy akkora forma lény hagyott a víz alatt a kövek között, mint amit ő keres. meglepetésére az ellentétes irányba haladt a nyom, mint eddig. Majdnem teljesen ellenkező irányba... Kajánul elvigyorodott. Szerette volna gyorsan megtalálni a lényt, de nem bármi áron, és egy kis izgalom a kalandban, meg komolyabb intelligencia feltételezése az üldözöttben, csak emelte a munka színvonalát.
Mintegy fél órája haladt, amikor a kisember nyoma végre elhagyta a kissé duzzadó patakocskát. Megdörrent az ég, amire Balál eleresztett egy újabb könnyed káromkodást. A sűrű eső, ami itt megszokott, könnyedén el fogja mosni a már amúgy sem friss nyomokat a talajon.
Akkor végre meglátta, amit már várt. a nyomok keresztül, kasul haladtak egymáson, több naposak, és frissek egyaránt keresztezték egymást.
Ezen kívül nem látott semmi különöset itt, magát a nyomok kószáló okozóját sem. Egy ligetes területre, egy parányi tisztásra ért. Itt élhet a környéken a kicsi emberke. Sejtette, hogy 1-2 órán belül ide kell érnie, nem feltételezte, hogy ennél távolabbról több-kevesebb rendszerességgel járna ki a faluba egy ekkora termetű ember.
Feltételezése, hogy inkább egy gyerekről lehet szó, mint törpéről, most meggyőződésévé vált. A gyerekek játszanak felhőtlenül, ennyi nyomot, így, csak gyerek hagyhatott. Nem csupán lábnyomok, hanem mindenféle egyéb. talált itt kis faragványokat fából, aprócska fabábukat, ágakból, háncsból, meg indakötegekből, kis hajócskákat, és játék tutajokat. Volt itt célba dobó hely, valaki nem is rég gyümölcsökkel hajigált itt majmocskákat, kisebbeket, mint a vakalák. No, és ...ő... is ...kapott a fejére, pontosabban a két szeme közé...
Mérgesen kapta fel a tekintetét a szemközti fára. Egy alacsony ágon egy tejfel-szőke kisfiú kuporgott. Hogy nem vette észre? Haragja meglepetéssé változott. A fiúcska bőre vörösre égett a naptól, nem nagyon látott még ilyet, azt azért tudta, hogy nagyon fehér bőrű emberekkel fordul ez elő, a bőrüket csúnyán megégeti a nap. A következő percben hirtelen ötlettel Balál visszahajította az éretlen, kemény, fél tenyerébe férő gyümölcsöt. Egy pillanattal később két gyümölcs találta el a fáról, a nyakszirtjét érték egymás után a találatok.
Balál a kisebb fájdalomtól összerezzent, aztán menekülőre fogta. fedezéket keresett magának, és már be is ugrott egy bokorba, amiről úgy vélte, eltakarja a fiú szeme elől.
Pár perc nyugtot lelt ezzel, és muníciót is talált a földön. Körbepillantva látta, hogy az ismeretlen gyümölcs a környező alacsony, széles lombú fákon terem, és a környék tele van éretlenül, és túléretten lehullt gyümölcseikkel. kajánul elvigyorodott. És megcélozta a fiúcskát, enyhén felemelkedve a bokor takarásából. Vagyis megcélozta volna, de csak a csupasz ágat találta, ahol imént ült. Egy önkéntelen dobás eredményeként a gyümölcs szétcsattant a fa törzsén.
Balál hiába kereste a sűrű zöldjéhez szokott tekintetével a szöszit, nem találta, de ez az állapot nem tartott semeddig sem. ugyanis gyümölcszápor özönlött rá, folyamatos, szűnni nem akaró sorozatokban a háta mögül, egészen pontosan egy majdnem a feje fölé nyújtózó fáról. Ahogy megpördült, a homlokán és a mellkasán csattant szét pár lédús termés. Balál önkéntelenül lenyalta a szája szélén csorgó vöröses levet. Mézédes volt. A gyümölcs záport illett viszonozni, de nem akart bajt, vagy sérülést a gyereknek, mégis akaratlanul egy keményebb darabbal, mint egy lövedékkel eltalálva lelökte őt a fáról.
Balál ijedten ugrott fel, de amaz zergemód szökellt odébb, és már hajigálta is tovább a vadászt. Ismét meglepte a gyerek, nem is akármennyire. Egy újabb bozótba ugrott, ahol végigtapogatta hasfalát, és a fenekét.
~ Kemény küzdelem ez!- gondolta, ironikusan, de amit ezután látott meg, valóban megijesztette. A bozótos nem akármi volt. Egy naphosszat tartó, ronda viszketegséget okozó növény fogta tökéletesen körül. Hamarosan szenvedni fog, mint a bolhás kutya
Azonnal kiugrott, az összecsapódó ágacskáktól nem menekülhetett, se be, se ki, óhatatlan hozzáért. Próbálta lesöpörni magáról a lehetetlent, meg-megrázva magát, és ugrált, mintha ez segíthetne, pedig jól tudta, hogy nem. Ahogy felfogta az eszével is, megállt. Perceken belül el fogja kapni a kín, ha nem csinál valamit. De mit? Ahogy felnézett, azonnal kereste a gyereket, de nem látta sehol. Körbefordult, és ott állt a háta mögött, immár közvetlen előtte. Csendben bámulta Balált. A vadász jól látta, hogy egy ízig-vérig ember kisfiú áll vele szemben. Nem lehetett több 8 évesnél.
Mezítelen felsőteste, hámló, nap égette és vágott felületi sebekkel tarkított. Vékony alkatú, szálkás izmai viszont finoman játszottak a bőre alatt. Mezítlábas, nyurga kicsi testén egy elnyűtt, rongyos, jobb időket látva egykor talán drapp színű rövidnadrág volt. Ahogy száját szóra nyitotta, félhosszú, szőke haja megrezzent az apró mozdulatra.
- Ki vagy te?
Mivel vele szemben állva Balál türelmesen figyelt, és továbbra is némán fürkészte a fiú finom vonásait, tovább beszélt:
- Az a bokor elég csikizős- mutatott az alávaló növényre a fiú.
Balál lassan eszmélt. Végre hosszan elnyújtva bólintott kettőt, közben gondolkodott, mit is mondjon. Aztán csak ez jött ki a torkán:
-Igen, ismerem- vágott fancsali képet a vadász, a bokorra, majd ismét a gyerekre nézve, Aztán leguggolva folytatta - Az én nevem: Balál Tangeran. Vadász vagyok, és itt lakom az erdőben. Benned kit tisztelhetek, ifjú harcos?- ezután ismét türelmes csendbe burkolódzott, és továbbra se mozdult. Beleképzelte magát a kisfiú helyébe, aki előtt immáron közvetlen közel áll egy ilyen behemót magas férfi ember, akit ezelőtt sosem látott, és ha jól belegondolt, egyáltalán senki fiát sem láthatott e föld lakói közül, meglehet, hogy hetek óta. Nyomai és a viselkedése alapján, bár nehezen hihető, de teljesen egyedül lehetett.
- Markus vagyok- a gyermek várt egy picit, mintha gondolkozna, aztán jelentőségteljes hangsúllyal vágta ki:- Markus de Berend, a nagy, a hatalmas akrobata, és késdobáló! Világszenzáció!
Azzal, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hátra szaltóval ugrott fel egy háta mögötti ágra. Onnan guggolva pedig egy kis kést húzott elő a háta mögül, a nadrágjából, és egyenesen Balál felé lódította. A penge emberi, vagyis mágusi számítás szerint valószínűleg Balál jobb lábfeje mellett fúródott volna a földbe, de az alanynak nem volt kedve megvárni, vajon így történik-e. Levegősodró igézettel s száján, két kezével a levegőben apró köröket formálva egy közeli fa derekába irányította a kés röptét. A kis kés erős pengéje vagy két ujjnyira fúródott a fatörzsbe.
- Ez elég veszélyes mutatvány. Nem hiszem, hogy a mutatványosok ezt korán kezdik el egyedül gyakorolni. Igazam van?- belegondolva ő maga sem dobott volna jobban. Ezt azonban mégse mondhatta nevelő célzattal. Legalábbis most nem ennek van itt az ideje, és lehetséges, hogy nem is az ő feladata volna. A késről határozottan a gyerekre pillantott, vagyis ismét csak oda, ahol az előbb guggolt. Persze nem volt már a közelében sem a helynek. Most jó néhány méterrel odább, egy karcsú fa csupasz törzsén mászott felfelé, rövidesen felért, majd kemény nagy dió szerű csonthéjas terméseket hajigált le, majd lejjebb mászott, és úgy két méter magasról egy gyönyörű ugrással érkezett a talajra. Balál elismerően tekintett rá, de nem mondta ki, hogy mit gondol. Mert valójában zavarba volt kicsit, mit kezdjen a fiúval.
- Bocsánat...- állt elé a Markus, és a fatörzsben feszítő késre sandított.
- Nincs gond, csak elég ijesztő amit tettél. Azért...egész ügyes vagy! - ennyit engedett meg, nem többet. Máris folytatta a lényegre térve- Markus! Hol vannak a szüleid? Hogy kerülsz ide a dzsungelbe? Tudod ez egy elég veszélyes hely...
A gyerek nagyra tágult szemekkel, sóhajtva nézett Balálra. odalépett a késéhez, és apró mozdulatokkal kifeszegette a hegyét a fából. Közben beszélni kezdett:
- Apukám, meg anyukám megbetegedtek útközben. Ilyen még sosem volt. Mi nem mutatványosok vagyunk, hanem igazi cirkuszosok. Képzeld, sátrunk is van! Itt délen jó a közönség. Apa azt mondogatta, hogy hálásak a déliek a szórakozásért. Amikor a Délvidékről ide tartottunk, és majdnem az uradalomba értünk, akkor ők ketten ágynak estek. Van egy nagybátyám, aki sokszor utazott velünk, egy illuzionista. De rövid időket tartott csak velünk, mint most is. Mert ... Tudsz titkot tartani, ugye? - Megvárta, míg Balál megesküdött, és tovább mesélt: -...Csak, mert apukám szerint anyunak ez a féltestvére egy igazi varázsló, és csak a pénzért szokott velünk utazni. És tudod, ő meg én nem betegedtünk meg, ezért anyu azt mondta, jöjjek el ide vele. Ők megálltak a szekerekkel és kelet felé, egy keresztútnál várták, hogy meggyógyuljanak. A nagybátyám behozott ide és képzeld, kiderült, hogy tényleg tud varázsolni! Egész éjjel valami hókuszpókuszokat művelt egy rúnajeles kőlapocskával, meg egy fura kristállyal. Egészen reggelig, én bele is aludtam, pedig nagyon izgalmas volt, volt benne füst, meg zöldes köd is, meg rezgő hangok abból a kristályos kőből. Reggelre kiderült, hogy ő is beteg lett. És azt mondta, hogy már tudta ezt. De későn vette észre. Már nem biztos, hogy megúszhatja... nem tudom, mit... De ami érdekes az egészből, hogy ő ugyanezt mondta, mint te, hogy ez egy eléggé veszélyes hely. De hogy ő készített nekem egy igazi, nagy védelmi varázslatot. Azt is mondta, hogy sűrűn imádkozzak az istenekhez, hogy anyukámék meggyógyuljanak. Aztán mutatott itt sok gyümölcsöt meg magokat meg néhány gyökeret és gombát, amiket megehetek, és amiktől erős maradok, és nagyra fogok nőni. Aztán elment. Azt mondta visszamegy a keresztúthoz, de nekem nem szabad. De azt hiszem, már vissza se találnék, tudod? Északra sokkal közelebb van az erdő széle, a város felé...
-... és... te imádkoztál? - csúszott ki a buta kérdés önkéntelenül Balálból, mert nem tudta, mit mondjon. Hamar kisült, hogy nem olyan butaság. Markus előre mutatott, a sűrűbe.
- Gyere! Megmutatom.
Pár perc, és egy sűrű aljnövényzettel körbefont, széles tisztásra értek. Középen egy kövekből összehordott, aprólékosan összeillesztgetett alacsony oltár szerűség volt, rajta hamu és megpörkölődött ágak. Körötte felaprított ágak, rőzse és mindenféle éghető levél kupacokba hordva.
A vadász meghökkenve kapcsolt.
- Te itt szoktál imádkozni?
- Igen, és áldozok is. Apukám szerint az áldozatokat jó szívvel fogadják az istenek. Csak nem tudom, melyik istennek kéne meggyógyítani a családomat... és idehozni őket. De mindig azért imádkozom, míg a gabonát, meg az állatokat égetem, hogy a családommal egymásra találjunk...
- Ó igen, értem én.- Habozott, majd folytatta:- Neked valóban családra van szükséged Markus! Meg egy puha ágyra és valakire, aki megkínál esténként egy bögre langyos tejjel. Kitaláltam valamit, de neked is hozzá kell járulnod az ötletemhez. Előtte azonban még egy fontos dolog! Tudod az áldozat az Istennek valójában nagyon egyszerű. Sokkal egyszerűbb, mint amit te csinálsz. Olyan valamit kell odaadni életed során bármikor, bárkinek, amiről nehéz szívvel mondasz le, de ha a másik szükséget szenved és azzal segítheted, te mégis megteszed. Én azt hiszem, odafentről az öröklétből ez tűnhet igazi ajándéknak az ő szemükben. Érted ezt kisfiam?
Markus elgondolkodott, majd mélázva bólintott.
- Mit is találtál ki az előbb?
Balál nem bírt azonnal válaszolni, mert elképesztő viszketegség járta át a felsőtestét, majd a lábaira is átterjedt. Egy fához támaszkodva próbálta enyhíteni legalább a háta égését. Közben az ég dördült egyet, mintha rászólna, hogy nem mindegy, hogyan is mondja el a kisfiúnak, mi következik most, és ne feledje a szavát, ebbe a gyereknek is bele kell önként mennie! Nem erőszakolhatja rá az akaratát csak úgy.
- Elmondom neked, csak menjünk! Szedd össze a holmid, kérlek! Mindjárt esik.
- Már esik is. Hová menjünk?
- Markus! Ide bármikor visszajöhetsz, ha kedved van, de eztán inkább csak velem együtt. Jó?
- Akkor veled lakhatok?
- Nem Markus! Tudod, én sokat vagyok úton, mint te, meg a szüleid, nagyon-nagyon sokat. Viszont van egy kunyhóm nem is olyan messze innen, egy szép vízesés is van a közelben, meg sok minden érdekesség. Úgyhogy azt hiszem, hogy velem együtt alkalmanként meglátogathatod a dzsungelt. Ám most máshová megyünk. Adok neked egy lehetőséget, hogy segíthess egy nálam kicsivel idősebb házaspárnak. Tudod, Markus, ők kedves, csendes emberek, a férfi gazdálkodik, és állatai, meg kis földje is van. Van egy csikója is, olyan szeleburdi kis kanca, mint amilyen a te természeted. Az asszony pedig a házat tartja rendben, és minden hétvégén a falu piacára viszi a fölös terményeket, meg a gyümölcseiket. Egyszerű emberek, nem gazdagok, de mindenük meg van, amit két kezük megteremt. És lelkileg igen gazdagok. Jó kedélyűek. Kedvelik a vidám öreg Balált, és a dzsungelbéli meséit- Pajkosan kacsintott a gyerekre, aki sejtve mi fog következni, összeszedett pár apróságot a tarisznyájába, és csendesen várt a férfi előtt.
- A faluba...? Odamegyünk?
- Igen. De nem félj. Annak, aki kérdezi, majd elmondom én, mi volt. Persze csak annak, akire igazából tartozik. Azért, tudod, véres áldozat talán mégsem kellett volna...és az égetés is sok volt picikét....
- Meg nem is az enyém volt a jószág, meg nem is volt fontos, hogy ragaszkodjak hozzá... Lehet, hogy még ezért nem jöttek értem anyukámék...
Balál nem szólt, csak némán elindult a patak irányába, majd megfogta a fiúcska odanyújtott kicsi kezét. Így mentek kettesben észak felé a patak mentén, miközben eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna a nyakukba. talán az istenek, akiknek tetszett valami beszéd, és így akarták enyhíteni Balál viszkető kínjait, ezzel a langy esővel.
Késő délutánra járt az idő, amikor a faluba értek. A fiú megtorpant egy pillanatra, mielőtt kiléptek a cserjésből de Balálra nézve úgy döntött, tovább megy, lesz ami lesz. Lehet meg is kövezik majd ezek az emberek, akiknek jól tudta ő, ennyi gondot okozott.
Ahogy beértek, sorra gyűltek a falu utcáira az emberek. Álmélkodva, kíváncsian lesték a kese kisfiút, és a nagy termetű vadász-mágus furcsa párosát, amint komótosan baktattak az utcán. Majd a főutcára kanyarodtak, addigra gyerekek, és egy kisebb csoport felnőtt is kísérte őket. A bíró díszes kapuja előtt elhaladva, Boanék is kijöttek, de ők sem, és továbbra is senki sem szólt. csak fejbiccentéssel üdvözölte Balál a bíróékat, és ment tovább, mire a falu túlsó széléhez közel egy takaros kis porta előtt megállt. A kertben folyton termő gyümölcsfák roskadoztak, a kert végében istállók, és a kiscsikónak egy futtató. A kapu előtt megállt a vadász, és várt. A fiú zavarában egyik lábáról a másikra állt, de ő sem szólt, csak pislogott körbe, és a csikót leste. Aztán valami mozgás látszott a hátsó kertből. Majd kisvártatva nyikordult a kis léckapu.
- Balál! Mi szél fújt ere? Kerülj beljebb!
- Bemegyek, de látod, nem vagyok egyedül- a gyerek Balal háta mögé bújt, és most a mágus húzogatta a pici kezét, hogy előjöjjön. Végre kilépett a nagy ember jótékony takarásából. Első zavara után elszántan nézett szembe a gazdával. No, gondolta, most jön a számonkérés. De az erre a napra elmaradt. Közben a gazda idősödő felesége is kijött a házból. zavartan néztek. Balál e közjáték után fejezte be a mondandóját- Hoztam nektek valakit! Úgy emlékszem, mindig egy ilyen ügyes kis segítő kézre vágytatok, valakire, akit nevelgetni lehet, míg nagyra nő, valakire, akiért naponta többször is lehet imádkozni, akit megitathattok esténként egy bögre tejjel, s akiről a port, meg az efféle koszt, ami csíntalanságában ráragadt, le lehet csutakolni a dézsában. Ugye jól emlékszem, hogy mindig efféle imát mondtatok?
Mindenki elképedve állt. A gazda szemében könny csillant.
- ...Úgy érted..? Neki is szüksége volna ránk? Olyanok lehetnénk, mint egy család?- Kérdezte a férfi.
- Azt hiszem, ezt neki kell eldöntenie, de jelenleg ez a legjobb, amit ajánlani tudok újdonsült kis barátomnak.
- Mi a neved, kisfiam?- hangzott a halk csengő asszonyhang, még a megilletődöttségen alig véve erőt. Hiszen életükben csak a gyermekáldás maradt el. Valóban naponta könyörögtek egy gyermekért.
- Markus...Markus de Berend .. asszonyom- nagyon halk, de határozott volt a felelt.
- És azt meg kifelejtetted, hogy akrobata, és tanuló félben lévő, késdobáló zsonglőr vagy. Na, ezt máskor el ne feledd, ha bemutatkozol! Jó?
A kaput szélesre tárta a gazda visszafojtott könnyel telt mosolya. A koszos, maszatos kisgyerek vállára puha asszonykezek pihentek le lágyan.
Balál akkor már sejtette, hogy a korábbi szakadó eső ellenére, azért még rajta is lehet némi maszat a gyümölcs csatás kaland maradványaként. A kapun ő lépett be utoljára. Maga mögött becsukva látta, ahogy csendes egyetértésben hazafelé vette az irányt mindenki. Nem maradt más, mint a szeretet melegének keserédes órái, ahogy a kis parasztházra rászakadt a boldogság. A lámpás pislákolva fulladt el aznap este a sok mesélés közben elalvó gyermek békéjét utolsó lobbanásáig őrizve.
Odakünn talán kíváncsi istenek jártak aznap este, de mintha ők is csak lábujjaikkal érintették volna a földet, nehogy megzavarják e meghatározó álom-időt, mely három ember és egy mágus lelkébe hozott maradandó változást.
...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: