'Pengék hűsége' - részlet a regényből.



Pengék hűsége - story  by Christin B. Kam
(...)
  Egy hajszálon múlt, hogy nem buktam le Marek kutyájával, aki anno Gellenben ugyanígy nem tágított mellőlem, amikor a nyomorult fán lógtam a legnagyobb fájdalmaim közepette. Hát onnan volt olyan ismerős. Csoda, hogy nem ismertem fel, bár a kínjaim és megaláztatásom körülményeit előszeretettel felejtem el.
  Egy nagy sárkány a házzal szemben lángol fel, hogy utána izzó hamvaiban hulljon alá, szépen bevilágítva a fedezékembe. Megborzongok, mert jöhetett volna ez egy porszemnyivel korábban, amikor itt állt a két jóakaróm.
  Nincs vesztenivalóm. A kapucnimat a szemembe húzom, és a zsákmányom után indulok a fényes éjszakában. Kissé erőtlenül emelem egyik lábam a másik után, amúgy megszokásból baktatok a kövezett utakon. Kíváncsiságomnál valahogy erősebbnek érzem a sivatagi éj hidegét, mert most másra se bírok gondolni, mint hogy belebújjak a bundakabátba és elvesszek benne pár órát. Igazából nem akarok gondolkodni, az elmúlt nap már túl sok volt nekem. Aludni vágyok, hátha mire felkelek, kitisztulnak zaklatott gondolataim, amik most ide-oda cikáznak nyomorult fejemben.
  A kaptatón végül az ismerős sarokhoz érek. A sikátorral szemközt egy alak kuporog, mint valami őrkutya. Valószínűleg az is, a kereskedő állíthatta oda, hátha visszatérek az utak nyomából. És milyen igaza lett, bár nem egészen úgy, ahogy sejtette. A fickó a falnak dőlve alszik és nem is ébred fel, amíg hangtalanul elnyel a sikátor. Két közepes tőröm, Fagyos Üröm és Rideg Vég segítenek felkapaszkodni a szemközti, alacsony tetőig, a csatornát tartó kapcsok közé sorban beékelve.
  A tetőn, ahogy sejtettem, nem vár más, mint az oly közelinek tűnő sárkányok. Fényük teljesen bevilágítja a helyet. Nincs fent más, mint a sivatagi por és az elterült, méretes bundakabát. Néhol foltozott, sárgás bőrszíne éppen csak felsejlik mellettem, már lépek is minden bajom okozójához. Most végre megtudom, mi ez az egész. Vagyis, mégsem, mert akárhogy forgatom, tapogatom, se belevarrva, se belerakva semmit sem találnak mohó kezeim. Három, méretes zsebe is üresen ásítozik rám, mint egy átmulatott éjszaka után a kocsmákból hazakotródó csőcselék. Hát ezt hiába kutatom át újra, meg újra, nincs benne semmi. Belül az egyik oldalvarrásnál egy kopott bőrcetlibe ezüsttel hímzett felirat, egyenetlen kézírást utánozva: ’Teodor Benten őrmester tulajdona’. A Kereső valaha tényleg katona lehetett.
  Fáradtan omlok le, az ölemben a kabáttal. Ezért tettem meg ezt a veszélyes utazást? Hogy megtudjam, amit már amúgy is sejtettem, hogy egy veteránnal van dolgom? Láttam azt már akkor, amikor a nyakamnak szegezte a kardot. Simán levágott volna, ha nincs az éjtünde mágia. Csakhogy varázslatokkal nem lehet mindig megszabadulni, minden helyzetből. Némileg azonban örülnék, ha most itt lenne Viktória, hátha ő mindent megmagyarázna. Bár végig hallgattam volna nagyobb figyelemmel, mint amennyire felzaklatott!
  Ám most nem jön senki és semmi, mondjuk a fekete füstköd meg nem hiányzik. Úgyhogy jobb híján leheveredek és betakarózom a hosszú kabátba. A fejem alá tett kézzel csak bámulok ki a fejemből. Szivárványos és aranyos sárkányok villognak felettem, karcsú és zömökebb testük tekergőzik egy darabig, majd látványosan szétrobbanva, csillogó szemcsék képében hullik és hamvad el a levegőben. Fényük teljesen elnyomja a Köd színes ragyogását. Élénkül a kora hajnali szél, a kabát prémgallérja lágyan csiklandozza az államat és az orrom tövét. Lágy ringatózással száll rám az álom, hogy aztán a magasan járó Árbóc reggeli sugarainál frissen keressek másik lejáratot a házról. A hosszúkabátot amennyire tudom, feltekerem és a derekamra kötöm, prémje belül úgy melegít, hogy szinte fáj. Próbálok nem gondolni semmire, míg lemászok a túloldalon egy kis udvarba, ahonnan egy nyitott kertkapu hívogató szárnyai között fürgén jutok ki az utcára, s úgy hiszem, hogy senki se lát. Egy dolgot engedek mozogni az agyamban, mégpedig, hogy merre lenne érdemes kikerülni a főteret, mert még véletlenül sem szeretnék a gyülekező, reggeli népség közé vegyülni.
   Simán csak el akarom hagyni a Hercegi Várost, semmi értelme itt maradnom, és még roppant veszélyes is volna. Nem is sejtem, hogy mennyire, amikor egy kislány kacaja térít a valóságba. A fekete gyerek az, akit este láttam. Egy vakajtó mélyedéséből vág ki elém, rám villantja hófehér mosolyát és úgy megindul előttem, mintha biztos lenne benne, hogy minden jó lesz, ha vele tartok, vagyis utána megyek. Követem is, mert megint egy elveszett gyerek képe jelenik meg előttem olyan esendőn, ahogy azt csak el lehet képzelni. Zavaromban észre sem veszem, hogy úgy szaporázza a lépteit, hogy alig tudok lépést tartani, miközben az utcák megtelnek a főtérre tartó emberekkel. Közöttük szlalomozunk, mígnem megtorpanva hirtelen pont ott kötök ki, ahol a legkevésbé akartam. A széleken már a ketreceket igazgatják, berendezve a napi mulatsághoz a vásár helyszínét. Kicsit megállok, mert a ketrecharcok kegyetlenségének a véres ígérete izgat, akárcsak biztosan másokat is. Újra megindulva belebotlok a gyerekbe. Csacsogó könnyedséggel kérdez, mintha már beszélgettünk volna valaha, rám emelve őszintén csillogó, fekete szemeit:
  -- Szia! Ugye te nem akartál ide jönni?
  -- Dehogy! Szia! Egyáltalán nem! De ez legyen az én gondom!
  -- Nem, nem! Neked itt jó, mert már várnak, mint a megváltót.
  -- Mit? Miről beszélsz?
  --Arról, amit észre sem akarsz venni. Menj csak oda! Tudod, van az úgy, hogy oda kell elmennünk, ahová egy ilyen ici-pici porcikánk se kívánkozik—bólogatva mutatja az ujjaival, milyen kicsi--. Oda, ahol tudjuk, hogy mi vár minket, mégsem láthatjuk előre az egészet. Pontosan!
  Elámulok. A gyomrom görcsbe rándul a halvány gondolatára is annak, mi készül még a téren. Éppen középen. A pillantásom végtelennek tűnő lassúsággal pásztáz egyenesen előre… Persze, hogy tudom! Soha semmi nincs olyan bizonyos, mint a törvény, amit a polgárok előtt ülnek és végeznek be, hogy azután az egész napon, sőt egész héten rettentse a bűnelkövetőket a főtéren. Mialatt idevágtáztunk, befejezték a bitókon az utolsó simításokat. Csak a süket nem hallotta az ácsokat. A törvény már elkezdődhetett, és szép nagy, kíváncsi tömeg gyűlt össze pontosan ott, középen, ahová utolsónak se kívánkoznék.
  --Pontosan…- ismétlem- De mit tudsz te, lány? Egyáltalán ki vagy te? – Várom, hogy ránézek és a tekintetünk összeakad, még a szemöldökömet is szigorúra húzom, de nincs ott előttem, ahol az előbb állt, és hiába keresem, elnyelte őt a tömeg. — Hé, hová lettél? Várj egy kicsit! Mi az, hogy ott várnak? Mi a…?
  A következő pár tucat lépést úgy teszem meg, mint az alvajárók. Biztos vagyok benne, hogy álmodom. Csak kicsit már elegem van a folytonos álmokból. Jobb a tényszerű valóság. Várom, hátha átbillenek. Végül azt sajnálom, hogy kiderül, szó sincsen álomról, sőt, e pillanatban úgy összeszorul a szívem, hogy biztos vagyok benne, az álmodozás ideje végleg lejárt.
  A főtér közepét megpillantva dermedten megállok. Se levegőt venni, se nyelni nem bírok. Megáll bennem az élet, és felfordul a gyomrom.
  A látványtól égnek áll az összes, frissen nyírt hajam szála. A tarkómtól a csípőmig bizsereg végig a bizonyosság a gerincemen, hogy ha azonnal nem menekülök, akkor most kerülök csak igazán nagy bajba. Egész eddigi életem semmi kis porszem a sivatagban, ehhez a naphoz, életem 15. évének első napjához képest, mely könnyen lehet az utolsó is. De ha túlélem, minden megváltozhat. Még én is.
  A két bitóhoz vezető keskeny falépcső tövében valami termetes bajkeverő társaságában, ismerős fiú nyurga alakja bontakozik ki előttem. Fiatal teste a katonák gyűrűjében görnyed. Vállait fel és előre húzza a feszültség és a félelem. Tekintete mereven a földre szegeződik, a lábai elé. Szépen nyírt, barna haja meg-megrezdülve hull szabályos arcába.

(...)

Megjegyzések