Horror herót 1.; Nyitány - novella

Christin B. Kam

Horror herót

Nyitány

  Richie az ablaknál állt, háttal az irodájának. Gyűlölte az irodákat, a terepmunkát szerette. Tüntetőleg nem fordult az íróasztala felé egész éjjel, és nem a kupit kerülte a tekintetével. Jól tudta, hogy azt tíz perc rendbe tenni, csak nekiállni baromi nehéz. Egyszerűen utált itt lenni, határidőkre jelentéseket írni, iktatni, a számítógép melege és zúgása is nyomasztotta, ahogy a volt társa máig tök üres asztala az ajtó mellett, az ablakkal szemközt. Valaki a minap virágot hozott rá, talán kegyeletből, amit aztán a kutya se öntözött, és mostanra, mint egy segélykérő, megmerevedett kéz, nyúlt a magasba, csupasz, barna ágaival. Bezárva érezte magát, el tudta volna harapni a torkát annak, aki kitalálta a munkának ezt a részét. Bárcsak bele tudna feledkezni az írásba, mint azelőtt! Az legalább kapaszkodót jelentene ebbe a rideg világba. De manapság nem kapta el a flow sem. Az éjféli takarítók megjelenése kicsit sem oldotta ezt az érzést, mint szokta. Önnyomorgatása csak nem akart szűnni. A felügyelői irodákat hagyták utoljára, mindig éjfélkor jelentek meg a tiszteknél. Sosincs nagy felhajtás, az iratokhoz nem nyúlhatnak. Most is gyorsan végeztek a közös helyiségekben, nála még gyorsabban, talán, mert szörnyen szétdobálta az aktákat, vagy mert a mérge messziről bűzölöghetett.

  Igen, féltek tőle. Az összes kollégája is, nemhogy a takarítók. Kiszámíthatatlan, de legalább viszonylag hosszútűrő volt. Ám, amikor robbant, nem volt ember, aki megállt volna előtte. Legalábbis addig az estéig ezt hitte magáról. Azóta viszont biztos volt benne, hogy éjszakánként hiába állt itt a rendőrség tetején, mint egy király. Maximum a csömör királya lehetne, a haragé, a…a…a félelemé.

  A város felett végre világosodni kezdett az égbolt, kasmír kékjén sötétszürke, bársony felhőfoszlányokkal, amiktől az ember azt várná, hogy éhesen bégetve leugrálnak, és a toronyházak tetejét legelni kezdik, ehelyett azonban lustán heverészve úsztak odafent. Mire vörösen lecsurgott a napfény a partmenti emeletes házak patináin, az ódon várnegyeden, és a várost kettészelő öreg folyón, Richie rájött, hogy szorong. Elgémberedtek összefont karjai, a felhúzott válla alatt a lapockája szúrt, és a lábai elmacskásodtak. Kelletlenül kiengedte testét a gyötrő pózból, és sorra megrázta a végtagjait.

  Kényszerítette magát, hogy megforduljon, pedig úgy vonzotta a fény, mint lepkét a lámpa, mintha az élete múlna rajta, miközben megpörkölődik. A helyiségben majdnem sötét uralkodott, a komótosan ébredező nap lusta sugarai átvonszolták magukat a telitáblás ablakon, és körbe matattak a tárgyakon. Nem emlékezett, mikor kapcsolta le az asztali lámpát, és a számítógép monitorja hánykor aludt el, vagy mikor és egyáltalán miért tette a cipőit a billentyűzetre. A cipőknek csak a küllemét imádta, mindig a legjobbat vásárolta, mintha jóbarátokat akart volna venni, míg végül bennük is megfojtva érezte magát. Gyerekkora óta jobban szeretett mezítláb mászkálni. Talán ez a magyarázat. Órák óta toporoghatott az ablakban, mintha várt volna valakit.

  Ahogy arra számított, nem jött az enyhülés ma reggel sem. Amit látott, arról meg kellene írnia a jelentést, de csak egy vázlatot köpött oda a dossziéba, mire megint rátörtek az emlékek, és inkább azzal töltötte az időt, hogy megpróbálta elnyomni ezeket, olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehetséges. De a küzdelem kifárasztotta. Ziláltan vette a levegőt, mintha a mellkasa tetejéig bírna lélegezni, mintha ráült volna ez az egész. Évek óta nem volt asztmás rohama, nem akart még egyet. A nyomorult fújóka is rég üresen hevert a fiókban, de még csak gyógyszere sem volt már. Abba kell ezt hagynia! Ha nem akar betegséget meg idegbajt az életébe, be kell fejeznie így vagy úgy ezt az egészet.

   Mélyvörös hajába túrt. A félhosszú tincsek úgy folytak szerteszét fehér ujjai között, mint a melírcsíkok. Sóhajtva lépett az asztalhoz, a földre dobta és beledugta a lábujjait a fekete tűsarkúba. A Guess ’baako’ körül fonta a lábát, és egészen bokáig felövezte, ahogy becsatolta. Valahogy egyszeriben védettebbnek érezte magát a külvilágból jövő fenyegetéstől. A cipőhöz illő, karcsúsított blézere után nyúlt, ami szinte kötelező uniformisként bújtatta el lágy idomait a férfiaktól hemzsegő épületben. Egyenes gallérját felhajtotta.

  Szégyellte a megfoghatatlan félelmét, a borzongató szorongását azoktól…azoktól az alakoktól, akiket látott. Nem rettentették a hónuk alá dugott és földre gurult levágott fejek, sem a vérrel tarkára mázolt, maszkszerű, füstté oszló arcok, vagy a szürkület elnyelte zombiszerű árnyak, pedig egyikük mintha egy hosszú késre felszúrt banánt majszolgatott volna. A sikátorban, ahová üldözte azt a tolvajt, akkora köd volt, mint egy erdőben. a srác pedig egyszerűen beleveszett. Mintha átment volna rajta, át a falon, ami körbevette azt a zsákutcát. Egyszerűen eltűnt, hogy helyette kijöjjenek onnan azok…azok a férfiak, azok a gyönyörű férfiak és még gyönyörűbb nők. Soha életében nem látott még ilyen szépséges embereket. Ilyen szépséges, pucér embereket. Mintha valami megelevenedett festményből léptek volna ki, mint a reneszánsz tökéletességre törekvés modern modelljei. A tökéletességé, amire hamar rájött az ember, hogy lehetetlen. Rá se pillantottak, nem zavartatták magukat, és ettől szinte szégyellte magát, hogy ruhában bámulja őket, alkalmi kukkolóként. Igen, már ott kezdte szégyellni magát.

  Egész éjjeleken és nappalokon keresztül próbálta megfejteni ezt az egészet, miközben minden nap kereste a sikátort, amit elnyelt a föld, vagy mi a fene. Egészen addig megvolt, amíg ki nem lépett abból a gomolygó ködből mintegy varázsütésre az a nő, az a fekete szépség, a hófehér bőrével és a mosolytalan arcával, hogy őrá vesse a szemét, elengedje az ernyedt kis testet, amit szorongatott, és csak a szemével kacéran belenevessen az övébe. A kacagása felharsant, anélkül, hogy akárcsak elmosolyodott volna. Richie akkor jött rá, hogy nem hallotta őket, néma éjszakai csend volt a falak között, csupán saját szapora légzése adott aláfestést az idegenek táncszerű mozdulatainak. A fekete démon -mert mi más lett volna? – nevetése a felügyelő fejében csendült fel és azóta se jött ki onnan. Megállt és megérintette Richiet. Bár ne tette volna! Egészen addig elhitette magával a nyomozó, hogy képzelgett, talán valami italtól, amit korábban a bárban sóztak rá. De az a nő felsértette a csinos kis körme hegyével az állát, és a teste a kinézete ellenére melegnek tűnt. Igen, valóban úgy nézett ki, mint egy vámpír, egy holt, a leggyönyörűbb lény a világon. És Richiet ezzel vissza is rántotta a valóságba. De hát miféle valóság az, amiben ilyesmi megtörténhet? És akkor kihátrált onnan.

  Becsületére váljék, hogy a bizarr, félig vörös, félig nyúzott macska sem tántorította el a szándékától, ami elszaladt mellette, mérgesen ráfújt és eltűnt a kihalt utcán. Richie azért még egyszer alaposan szétnézett a fiatalkorúnak tűnő tolvaj után, csak ezután lépett ki a ködös sikátorból, majd megpördült és elrohant. A taxis drosztig futott, otthon pedig magára riglizte, és az összes zárral bezárta az ajtót meg az ablakokat is, hogy azután máig ne tudjon megnyugodni, pedig már három nap telt el.

  Ami pedig igazából, mélységeiből kiforgatta és felizgatta, az nem más volt ebből az egész, lehetetlen jelenségből, mint a gyönyörűségük. Nem rázták meg különösebben a hullák testrészei, a fejek görgése, az az ernyedt, kicsi, talán macska tetem, amit a fekete hajú démon a földre dobott, amikor őt meglátta, s ami félig nyúzott alakban feléledt, sem a vér, amihez mondjuk, hozzá volt szokva. Még maga a meztelenkedés sem. Hanem csak a csodálatos szépség, amivel ezek az emberek bírtak. Valahogy természetellenes volt, mégis természetesen viselték, nem volt benne semmi mű. Egyszerűen azt érezte, hogy ilyennek kéne lenni mindenkinek, és soha, de soha nem látott még csak hasonlót sem. Annyira vonzotta, annyira felizgatta a gyönyörűségük, hogy a fekete szépség simogatva becsábíthatta volna a köd mélyére, ahol egy ház falának kellett volna keményen állnia. Nem merte vágynak nevezni, ma hajnalig.  Métely, bűverő, bűbáj. Vágy. Igen, az kapta el. Finoman megkaparta a keskeny sebhelyet kerek állán.

  A billentyűzet mellett a régi idők egy népszerű könyvének aranymetszett sarka kandikált ki. Visszakézből lesöpörte a ráhalmozott dokumentumokat. Fekete borítóján vörös és arany betűkkel cikornyásan díszelgett a cím, emelve az eleganciáját és misztikusságát. A régi világ, amiben anyja és apja nőtt fel, amiben még szabadok voltak az emberek. Szabadok, mert nem húzták meg a fantázia és a racionalitás határait, legalábbis nem ilyen élesen, mint ahogyan ma áll. Az emberek fantáziálhattak, elmélkedhettek, gondolkodhattak, leírták, amit akartak, és Uram bocsá’, elolvasták egymás gondolatait. Egy könyv a múltból, amikor még szabadon jöttek-mentek a fantázia lényei. Bestiák és démonok éppúgy, akár a holtak, mint a hírhedt fejnélküli lovas vagy mitikus állatok és félvérlények. De a fantázia sajnos határtalanul szárnyalt a beteg elmék körében is. Sorozatgyilkosok, magukat emberfelettivel felruházó, vagy születéstől azzal bíró szörnyek születtek és borzalmakat árasztottak a városok utcáira. Így végül a kormány megállapodott és Fantasylandben betiltották a fantáziát, felhúzták a legszigorúbb határokat, amiket eddig ember látott. Még az ország nevét is meg akarják változtatni, de…ezt eddig még nem szavazták meg, pedig azóta már a negyedik kormány irányított. A kezdeményezéshez sorban csatlakoztak a világ fejlett országai, és nyomást gyakoroltak a többiekre. Megszűnt a szabad internet fogalma, az úgynevezett könyv áruházak, ezzel együtt a könyvtárak használatát engedélyekhez kötötték és bürokratikus eljárás során tehetségtelen balfékek ellenőrizték. Eltüntettek a süllyesztőben bizonyos, úgynevezett művészeti szakmákat is, ahogyan embereket is. Richie szülei írásból és könyvkiadásból éltek. Egy levelet hagytak hátra, az állam által internátusba cipelt kislányuk számára, amiben megmagyarázzák a sorok közé rejtve, hogy később megérthesse, hogy egy szabad országba mentek, és talán visszatérnek még. Richie viszont hiába volt olyan intelligens, hogy kamaszként egyszer csak megértse rejtett üzenetüket, mégis inkább hitt abban, amit az állami évek belé neveltek. Azt, hogy már nincsenek írók, kivégezték mindet, aki nem ölte meg magát, és azt, hogy regényeket, novellákat, verseket, egyáltalán bármiféle fantázia szülte firkálmányt írni, vagy egyáltalán ilyen becstelen briganti világbotrányát olvasni fertő, és a legsúlyosabban büntetendő. Halállal. Aki pedig ilyen könyvet, irományt talált, annak azt azonnal be kellett szolgáltatnia a rendőri vagy katonai hatóságnál, ahol többnyire elégették azokat, esetleg, ha nem tudtak dönteni tartalmilag, így ránézésre, olvasat nélkül, akkor a fantáziabíróságra továbbították ezeket. Így kerültek ilyen különös könyvek Richie birtokába, aki feltűnően sokáig nem döntött a sorsuk felől. Megtehette, mert egyetlen parancsnoka néha hetekig felé se nézett.

  Ezt a könyvet kereste meg azonnal, ahogy az esemény után bejött. Igen, azonnal, és azóta is ott hevert az egyre gyűlő, ráhajigált, gonosz iratok alatt lapulva. Megkereste, hiszen korábban már nem egyszer beleolvasott, és könnyesre röhögve magát rajta, a körmét is lerágta izgalmában. Na, például ezért sem volt műkörme, hogy nézett volna ki, ha időnként szétszaggatja vagy letépi? De a lényeg, a lényeg, az, hogy nem olvasta, nem olvashatta el a könyvet, de tudta, egyszerűen már tudta, mit talál benne. Szörnyű, véres, rémes fantáziát. Botrányos humorral.

  Horror szatírák és paródiák. Olvasta el immár vagy századszor a borítón. Bizarr novellák, furcsa mesék könyve, egyszerű írózsenik tollából. A címe pedig az a cím, ami hamarabb megragadta az érdeklődését, mint a ’Mitikus lények atlasza’, a ’Salemi boszorkányok’, a ’Frankenstein’, a ’Drakula’, az ’Éjféli kísértethistóriák’, a ’Gótika’, vagy a ’Cthulhu hívása’. Mert ez a cím tükrözte a fájdalmát, a horrorisztikus dolgokra való kiskamaszkorából eredő vágyát, ami csömörré változott, mivelhogy képtelen volt írni. Herótja volt, pedig jólesően bizsergette a gondolat, hogy majd egyszer…egyszer nemhogy olvasni, de írni fog! De manapság…

  Valójában novellista volt, valószínűleg az írók és olvasók korában, nem is lett volna rossz. Megmaradt volna a sima fantasynél, esetenként persze krimiket is írt volna szakmájából adódóan, de a horror ott ragadt a szíve, a zsigerei legmélyén. Nevetett saját magán, az esendőségén, amikor csak bele lapozott ebbe a könyvbe. De nem! Ő a rendőrfőfelügyelő. A hatóság maga. Nem tehette, nem engedhette meg magának, hogy elolvasson akár egyet is azokból a lidérces álmok vajúdta éles, odaszúrogató vagy éppen a röhögés után elgondolkodtató poénokból…

  Csakhogy minden rémség ott volt, amit az ember el bírt képzelni, oda gyűjtötték a szerzői a képzeletükből a határokon túl élőket. Akiknek nem mellékesen odaát is kellett volna maradniuk, nem átgázolni pont az ő szemérmén, pont azon a fájdalmas pontján, amit annyit kínzott már, hogy hozzá érni se lehetett felnőtt élete során.

  - Torkig vagyok! – Mordult fel, és a könyvet két marokra fogva a tolóajtós szekrényhez lépett. Behajította egy polcra, és dühösen ráhúzta az ajtót. Megkerülve az asztalát, az ajtóhoz ment. Kezét a hűvös kilincsre ejtette, mintegy megadóan. Még egyet igazított a gallérján és lenyomta a kilincset, hogy ajtót nyisson. De csak nyitotta volna.

  - Jó reggelt Richie! – A női alt tarkón vágta. A háta mögül szólt. A főfelügyelő úgy pördült meg, mint akit tornádó forgat – Vagy hívjalak inkább Richnek, mint apád?

  Egy pillanatig meresztette a szemét a vékony fényben. Az alak ott állt, ahol néhány perce még ő, az ablaknál. Csak fekete sziluett. De micsoda sziluett!

  - Hogy kerülsz ide? Hogy a fenébe jutottál be? Nem is láttalak!

  - Ejnye, pedig tudhatnád! Hiszen úgy üdvözölsz, mint egy régi ismerőst. Mégsem tudod, hogy kerültem ide?

  Az ajtón résnyit nyitott a huzat, Richie habozás nélkül csapta be, pedig most ruhában volt a nő. Vörös-fekete bársony és selyem, szűk, rövid ruhájában olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt birodalom nagyasszonya, csak egy diadém hiányzott a fejéről. A felügyelő a következő mozdulattal a pisztolyát kutatta. A kilincsről felemelt keze az állán matatott a száraz sebhely után. Kísértetiesen, magától kattant a zár.

  - A pisztolyt keresed? Az előbb csuktad a szekrénybe.

  - Hogy? Mi?

  - Azt hittem, inkább a könyvvel foglalkoznál. A könyvvel, amibe belenézve megszültél engem.

  A rendőrség vörös démona esetlen mozdulattal húzta ki a hóna alól a könyvet, amit épp az előbb tett be a biztonságos szekrénybe.

  - Biztos, hogy a szekrénybe raktam – motyogta hitetlenül bámulva a vörös-arany betűket. ’Horror herót’. A cím, ami megingatta…s itt áll pluszban a nő, aki eltántorította mindentől, amiben eddig hitt.

  A padló egyszeriben tekeregni és hullámozni kezdett, átment mozgójárdába. Richie megállta a pánikot, cserébe álomszerű lassúsággal siklott az ablakhoz, mintha árral szemben úszna. Meg akart, hát megállt a nővel szemben, viszont akaratlanul pillantott végig rajta. Tetőtől talpig tökéletes idomok és színek, ruhában is.

  - Vonzónak találsz? – kérdezte az idegen a jól ismert mosolytalan mosollyal, kacéran félrebillentve a fejét, amitől dús, fekete hajkoronája megrezdült, és fénycsíkok jelentek meg benne, finom keretbe foglalva szabályos, ovális arcát. – Igen, vonzódsz hozzám!

  Most nem harsant fel a kísérteties kacaj Richie fejében, mint akkor, nem is nyúlt felé a nő, aki ellen valószínűleg kár lett volna pisztollyal védekezni.

  - Nem. Én…-- próbálta elkapni a pillantását a másikéból, de már a mozdulat megkezdésekor tudta, hogy lehetetlen. Kezdte elveszíteni a türelmét saját esendőségével szemben—Mit akarsz tulajdonképpen? Ki vagy te?

  Próbálkozott első hallásra talán kicsit racionálisabbnak tűnő kérdések záporával, de rögtön felnevetett. Keserűen és lemondóan. Hiszen, ezekre ugyanúgy hihetetlen a válasz, ahogy arra, hogy került ide a nő. Hiszen sehogy sem jöhetett be, bent pedig nem lehetett mondjuk elbújva korábban.

  - A nevem Red Wich, és természetesen azért vagyok itt, mert te gondoltál ide. A könyv az oka, el akarod olvasni. Hát olvasd! Látnod kell, hogy valójában nincs átjáró, ahogy a fantáziának nincsenek határai. Csak a te világodnak vannak. Ketrecként zár be a racionalitás, a realitás börtönébe. A képzelet határtalan- várt egy kicsit, vajon felfogja-e a másik, hogy mit beszél, azután folytatta: --Nekem, nekünk mindegy is lenne, hogy ti hogy gondoljátok vagy hogyan éltek. Csakhogy…a képzelet tartja életben az egész világot. Nem, nem csak a fantázia világát, hanem minden síkot. Ha nincs teremtés, végünk van, És nem, nem csak nekünk, nektek is. Képzelet nélkül nemcsak művészet nincs, de tudomány sincs, nincs semmilyen előrelépés. Vagy te azt hiszed, hogy így jó a világ, így elég, ahogy van? Azért nincsenek áttörések és újdonságok, mert nincs, aki elképzelje. Az emberek nem fantáziálnak, legalábbis letagadják, mint te. Gyakorlatilag ezzel a gondolkodás alapjai szűntek meg.

  - Milyen ismerős a neved! — Richie elámult, micsoda pitiáner ostobaság jött a szájára.

  Döbbenten fordult magába, azzal leroskadt az öblös fotelbe az íróasztalánál. Hanyagul intett Rednek, hogy kövesse a példáját. A szemközti székre mutatva, magáról elfelejtkezve dobta fel tűsarkait az asztala szélére, és masszírozni kezdte fáradt lábszárát.

  A nő elegánsan, észrevétlen maga kelletéssel ült le, keresztbe tette hosszú combjait, a szoknyája felcsúszott, hófehér ujját ugyanazzal a kéztartással húzta végig a saját térdén, ahogy Richie állán néhány napja. Belefúrva a fekete szemét a felügyelőébe, elmulasztotta megigazítani a rakoncátlan szoknyát.

  - Olvasd csak el! Meglátod, hogy mások is tudták, amit ma te, hogy a fantázia határtalan, a képzelet az igazi szerelem, és hogy az írással, ahogy az olvasással eltűnnek a kreativitás elől zárt elmék.

  - És mi van, ha nem teszem? -- Kapta a mutatóujját dús ajka elé.

  - A fantázia határa nem szakadhatott át csakúgy. Nem gondolod? Többen is átélitek ezt a természetes vágyódást. De, ha minduntalan elfojtjátok, akkor a kreativitás végképp kihal a világból. Ezért is van szükség művészekre, például festőkre, írókra. Akik természetesen álmodozó gyerekekből álmodni képes felnőtteket nevelnek.

  - Sokan? Tényleg sokan vagyunk? –Adta meg magát Richie.

  - Szerinted? Ez a könyv is sokrétű, mert sokan írták. És ami benne van, az mind odaát van. Még a karodat sem kell kinyújtanod a képzeletért, mert benned van.

  Valahogy azért Richie mégiscsak kinyújtotta. Öntudatlanul ragadta ismét két tenyerébe a könyvet.

  Különös bizsergéssel nyitotta fel a borítót. A gyomra liftezett, de nem a borzongástól, ami várt rá, hanem egyfajta egészséges izgalomtól, amivel a kisgyerekként elbújt a szülei hatalmas, tölgy íróasztala alá, a régi időkben. Egy könyvvel, amiből már semmire sem emlékezett. Csak arra a torokdobogtató érzésre, amivel ugyanígy kinyitotta.

  Richie észre sem vette, hogy most meg a falak rezegnek, hullámoznak és vibrálnak színesen körülötte, talán fenyegetve, talán ölelni vágyva őt. Végre, végre olvasni kezdett. Válaszokat akart.

  Valahol a déli verőfényben, mielőtt végleg elfordult a nap az ablakától, rájött, hogy csak azok a fránya, tüzes kérdések pattognak a fejében, teremtenisznek nézve formás koponyáját.

  Hiába a megannyi kérdés, az okos vagy okoskodó válaszok, egyáltalán nem lehetett felkészülve arra, ami ezután jött.

…