Mia meséi (regényrészlet) - A Fekete Mester

Kép: Pinterest
Garen Ruton - Mannahon korábbi főmágusa, jelenlegi gazdasági minisztere, Mia édesapja.

  Gnóm egyre közelebb sántikált a faasztalhoz, ami a piactér mellett egy sötét árnyékban állt, egy csehó előtt. A férfi, akihez küldték ott kéne legyen, de törpéhez mérten aprókat lépkedve, alaposan szétnézve sem látott a tömegben vagy a tömegtől semmit. Púpja, ami szörnnyé tette, most erőltetetten egyenesedni próbált. Nyújtózott, hátha...de úgy látszik, nem jött el a furcsa, idegen mágus.  Egészen közel ment az árnyékos faasztalhoz, de semmi, illetve senki. Csak egy párna zúgott le a padról, egészen megrettent tőle. Mondták neki a társai, hogy ahonnan ez a finom arany van, ott tartani kell bármitől. Valahúr, a surranó például olyasmit pletykált, míg társaival párszor el nem kenték a száját, hogy a mágus elevenen elégetett valakit...persze, lehet, hogy csak Valahúr képzelte, vagy túl sok mézsört ivott.
  De azért a Gnóm megjegyezte ezt magának. Félelmetes alak lehet a megbízójuk, de ő még sohasem látta. Valahúr vagy a Kísértet tartották vele a kapcsolatot.
  Végre kifürkészték, amit kért, végre ráleltek a nemes nő nyomára. A mágus biztosan hálás lesz. Már ha eljön, vagy mi...
Elfordult az asztaltól és a padtól. Abban a pillanatban egy kéz markolta meg a vállát, és visszafordította.
  Vagyis kézről szó se volt. Ahogy a Gnóm lesöpörte volna a kezet, és a késéért nyúlt, nem volt ott senki, így ki se húzta teljesen a pengét.
  A paddal szemben dermedt meg szájtátva, ahol a feketeköpenyes ült. Szeme rezzenéstelen volt, mintha eddig is ott ott ült volna. Gnóm megugrott.
  - Ezt meg hogy? Miféle hókuszpókusz? Fenébe is, pedig láttam én már mindenfélét, mióta...hagyjuk, elég öreg vagyok már, hogy megtisztelj...barátom...
  - Miért nem jössz közelebb, és telepszel le egy kis mézsörre Gnóm?
  Az a hang...borzalom...átható. Az a tekintet...az istenek legyenek irgalmasak! Mintha a görnyedt törpe lelkének legsötétebb bugyraiba látna... Gnóm - észre se véve, hogy nevén szólította az idegen - feszes nyakkal nyelt egyet, bár legszívesebben kiköpött volna a porba, mintha azzal kivethetné magából ezt az érzést. ~ Hé, nem vagyok én már nyikhaj, hogy velem kötekedjél!~ Akarta mondani, de jobbnak látta valahogy nem összeakaszkodni a varázslóval. Ősei között voltak mardani törpe varázslók, de semmi jót se hallott felőlük. Mióta meg Mardan mintegy semmivé vált, még nagyobb öntudattal van törpe voltára, élemedett korára, de az az igazság, hogy most bármit megadna, hogy ne kelljen itt lennie. De muszáj a surranó helyett találkoznia vele. A surranó szerint valami hadimágus lehet, ahogy kileste, talán csatamágus. De ostobaságnak kiabálta akkor is, hiszen akkor miért nincs valahol sárkányvadászaton, miért a Hivatal a célja? Miért nem háborúzik? Le is ugatta Valahúrt, mert bolondnak nézte őket.
De most, a saját nyálát is alig volt képes lenyelni, mintha segítségre szorulna. Szűkölt, mintha sárkányok vagy orkok támadásától tartana.
  Pislogott is szerte, merre nyerhet a leghamarabb egérutat.
Hangosan viszont inkább azt mondta:
  - Miért is...ne!
  Azzal kicsit kacsázó lépteivel odament, és a szemben lévő székre mászott. Ahogy leült, már kapta is a sört, jó hideg volt, mint a bazársoron szaladgáló szél. Szorosabbra is húzta magán a kabátot.
  - Te vagy a Mester?
  - Őt keresed?
  - Igen. Üzenetet hoztam neki.
  - Paszkáltól?
  Ez volt a jel.
  - Annak a szemit a rák kiette.
  - Zárjátok amulettbe, mi maradt belőle, s lesz egy mindentlátó szemetek!
  A férfi fiatalnak és életerősnek látszott, s Gnóm biztos volt benne, hogy rajta és a csaposon kívül senki se látja. Vajon mennyi bűbájt használhat mindehhez? De nem akart egy sör és egy idegen varázsló társaságában ezen morfondírozni, inkább alaposan hörpintett a söréből, és hamar a tárgyra tért.
  - Mester uram! Itt van, amit kértél. A surranó megszerezte neked - azzal a zsebéből előhúzott egy tekercset. Szinte biztos volt benne, hogy egy ilyen tehetséges mágus maga is ellophatta volna a hivatalból.
  - És miért nem Valahúr hozta el?
  A Gnóm megrázkódott, hiába, nem bírta türtőztetni magát. Irritálta ez az alak, s mintha minden alakoskodási kísérlete kudarcot mondana a közelében. Talán ez is bűbáj lehet?
  - Honnan ismered a nevét? A nevünket? - Apró szeme még jobban összeszűkült, úgy fürkészte a őz-barna szemeket.- Nem, nem akarom tudni!
  - Én viszont tudni akarom, miért te jöttél helyette?
  - Nem...én...én nem akartam! Minek járkálnék, amikor ezt az egészet ő intézte volna? Kifigyelte azt a hivatali részleget, azt az irodát, ellopta a papírost és elhozta volna. De nekem kellett ide jönnöm.
  - Azt látom, de mi az oka?
  - Fél tőled. Rettenetesen fél, amióta...- elharapta a szót, de későn. Érezte a mágiát, ahogy belekúszik a fejébe, és lejjebb kényszeríti a torkát, hogy befejezze a mondatot....ellenállt. Pár másodpercig, vagy talán még addig sem.
  - Mióta is?
  - ...amióta állítólag látta elégni azt a fickót a tengernél.
  Fél perc bizonytalan csend, embertelen hosszú tud lenni, amikor ráeszmélsz, hogy olyasmit csacsogtál el, amit nagyon, de nagyon nem akartál.
  - Úgy. Ez esetben add ide a tekercset! Megfizetem a szolgálataitokat busásan.
  Azzal az asztal közepére egy vaskos pénzes tasakot tett. Megoldotta a száját, hogy a törpe belenézhessen, s láthassa, arany. De nem engedte hozzáérni.
  Gnóm letette a tekercset a bőr erszény mellé. És lassan elvette azt helyette. Kivett egy aranyat és ráharapott. Ismeretlen feliratú pénz volt, de tudta, hol olvaszthatják be neki a kovácsok, ha úgy kellene.
  Ahogy leugrott a székről, otthagyta a sör maradékát is, pedig ilyen még nem igen fordult elő vele életében. Megkönnyebülten, de minden izmában megfeszülve, a kezével a tőre markolatán fordult el. Csak soha ne lássa ezeket a delejes szemeket többé!
  - Áldjanak az istenek Fekete Mester uram!
Azzal már kapkodta is a lábát. A varázsló nagyon halkan és kimérten szólt utána.
  - Téged is, aztán mindannyiótokat a lehető legmesszebb találjanak holnap napkeltére a fővárostól! Nem akarlak soha többet itt látni titeket! És most takarodj és imádkozz, hogy megkíméljem a semmire kellő életeteket! Ha Valahúrnak egyszer az életben csak a nevét meghallom, mind meghaltok!
  Ahogy szlalomozott a bámészkodó járókelők és a sertepertélő árusok között, a retinájába beleégett egy irtózatos kép, ahogy mind a négyen, az egész banda elevenen ég el, sikoltozva, megkötözve, üvöltve, amíg csak lemállik a hús is a szenes csontjaikról, s nem maradt utánuk más, mint az égett hús bűze, amit percek alatt elsodor a tengeri szél.
  Szedte is kacska lábát a púpos mardani.
  Így történt, hogy a következő hajnal, Valiantól dél-keletre, egy névtelen kis gyalogút mellett első sugarát Valahúrra vetette, aki immár minden félelmét maga mögött hagyva, törött nyakánál fogva himbálózott egy alacsony faágról.

...


Ha érdekel a Mia történetek főhösnőjének előtörténete, hogy hogyan is született, akkor ez a bejegyzés neked szól! Kattits ide!

Megjegyzések