Mese - novella

Mese

Írta: Balogh Krisztina

  -Ugye, te is tudod, hogy mindenki óriásnak született? 

 A parányi pillangó nem reagált a kérdésre, mindig csak a fehér arcocskát környékezte. Olyan apró lepke volt, hogy ha nem az orra előtt szálldos, a kislány észre se veszi.

  - Csak az emberek ezt elfelejtették. Már nem hisznek a valóságban. Nem emlékeznek ránk, ezért elaludtunk. Ha megfújlak, elrepülsz a szélben. Te is egyedül hagysz, mint a többiek. 

  A szomorú hangocska egyszerre vidám csengettyűként csendült:

  - De most figyelj! Legutóbbi elalváskor kitaláltam ám valamit!- Egy aprócska szelencét húzott elő a ruhája zsebéből, mint egy titkot.- Ugye, te is tudod, hogy nekünk, folyton aludnunk kell?

 Bár a pillangó most sem válaszolt, azért ő csak folytatta a társalgást. Letelepedett a földi vízesés tetejére és kinyitotta a szelencéjét. Csillogó porszemcsék szállingóztak kifelé abból, minden mozdulatára.

    

  - De én mindig felébredek. Azt akarom, hogy mindig legyen kivel találkoznom, ha felkelek. Anyuék nem engednék meg, ne is kérdezd! Tudod, hogy nem szabadna felkelnem és itt lennem veled?

  Szigorú arcot vágott, mint a felnőttek. De a szeme mosolygott.

 Ujjaival beletúrt a csillámokba, csak úgy repdestek szerteszét a föld hegyei és erdői felett. Gondtalanul felnevetett. 

   - Ettől majd felismernek, ha találkozunk! Emlékezni fognak ránk, míg a világ és még hét nap.

  

  Kacagása betöltötte az idővel és végletes sorssal terhelt eget. A pillangónak olyan lehetett, mint mikor eső előtt mordul az ég s nem lehetetlen, hogy vihar lesz. Mégse tágított a tünemény mellől, egyre csak figyelte. Különösen nevetős, nagy babaszemei csillogása tetszhetett neki. Biztosan szebbnek találta, mint a ragyogó port, mert továbbra is őt környékezte.

   - Te vagy az első barátom. - Komolyodott el a kislány. - De sajnos sietnem kell.

   - Virág! Hol vagy életem? Megint hová bújtál?

  - Hú, anyu az! Tudtad, hogy milyen könnyen felébred, ha eljövök mellőle? Megyek már anyu! - Megriadt kiáltására szétszálltak a felhők a fák felett, a pillangó is lefelé zuhant a szélben. A kitisztult levegő végre látni hagyta neki a zöldben dús vidéket, az egymásba folyó nagy vizeket.

  Kapkodva borította bele a szelence teljes tartalmát a vízesésbe, had vigye el az embereknek a valóság hírét. Tudta, hogy így mindig meglátogathatja majd őket, akikre rátalál a varázspor.

  

  - Hát itt vagy kicsikém? Bár nagyobb lennél már és tudnál aludni velem! - Sóhajtott anyukája és magához ölelte a kicsi  lányt. Akkor látta meg a lábai előtt a felhőkből kibontakozó földet s a szelencét.

   - Nem szabadna itt lenned! És mi ez? Hogy került ez hozzád?

   - Anyu én csak barátokra vágyok! Azt akarom, hogy ne legyek folyton egyedül, ha felébredek. 

  - Értem. - Szólt Virág meglepetésére nyugodtan anyu és kézen fogta.- De ugye tudod, hogy az emberek ettől nem lesznek óriások és nem fogják tudni megkülönböztetni a valóságukat teljesen a mienktől? De elfogadni sem? A mi varázslatunk egyoldalú, nem válnak tőle azzá, amik valójában. 

  - Talán néhányan mégis anyu! Ők majd megtanítják a többieket. Ők majd találkozni akarnak velem, ahogy én velük.

  - Igen. Talán néhányan elmesélik majd, milyen is a valóság. És hogy a mítoszok szereplői nem haltak ki. De ne remélj túl sokat kicsim. A világ megváltoztatásához az ő varázslatuk is kell, de ők egyenlőre nem tudják azt sem, hogy van a birtokukban ilyen hatalom.

   - Talán majd most, azután, hogy találkoznak a mi varázsporunkkal!

   - Talán...

  

  Azzal szép csendesen kisétáltak a titkos völgyből, amit már rég el kellett volna feledniük, de ők soha nem akarták igazán elfeledni az embereket. Virág, ki a legifjabb óriás, utoljára még egyszer lepillantott a vízesésre, ami ezer csillámot szórt a napsütésbe, s úgy vitte a varázslatát. A pillangó is hazarepült, miközben anyu altatót dúdolva halkan lefektette és betakargatta a kislányt. 

  Virág álmaiban a földön sétált és látta, hogyan élednek fel a régi mesék, és hogyan születnek belőlük egyre újak. Látta, hogy egy ember, akit írónak neveztek, egy nagy vizet nézve arról álmodott, hogy egyszer mindenki óriás volt, s minden hihetetlen lény létezett, csak elfelejtették őket az emberek. 

  - Hát így születnek a mesék! - Ébredt fel izgatottan, mosolyogva Virág. Még sokáig töprengett a sötétben, vajon valóban ott járt-e a földön? S vajon melyik igaziból az óriások földje?