Kiemelt bejegyzés

A Sárkány az űrben blogról

Mit találsz a Sárkány az űrben blogon Kérdeztétek tőlem a Sárkány az Űrben blog kapcsán: Hogyan lettél író? Hogyan kezdtél írni? Hog...

2018. július 8., vasárnap

Hogy született? 3. Keltsd életre a szereplőd!




Kitaláltál egy eleven karaktert, egy olyan szereplőt, aki teljesen éli világát? Akiről úgy érzed, nélküled is elvinne akár egy egész regényt, mint mondjuk Markus de Berend - akinek az első karakterterveiről a nevére kattintva olvashatsz -, de nincs még könyvötleted vele?

Hát mozgasd meg egy kicsit!
Erre egy jó megoldás lehet például a következő, amit a Ki a tolvaj?-ban alkalmazok. A címre kattintva elolvashatod.

Mutatom, mit kell csinálni:

Most írj vele egy rövidebb novellát, de nem ám akárhogy! Úgy találd ki a sztorit, hogy kerek egész legyen, mégis hagyj benne kisebb elvarratlan szálat, vagy szálakat. Utalást, mint én a novella végén:


1. Itt nem rejtetten utalok két dologra is, egyre, ami valójában a mese vége, megnyugvása, egy szekér, ami jól "megmenti"a kis tolvajt, és messzire viszi a várostól, de érdekes utazás lehetőségét is rejti; és egy mágus barátra, aki idősebb lehet, valószínűleg egy felnőtt és jelentős a szerepe a kis Markus életében, talán a fejlődésében is, nagyon úgy viselkedik:
" Hamarosan azonban egy szekérbe' aludtam jóízűen a mutatványosokkal, akik kicsit közelebb visznek egy furcsa mágushoz, aki sose durva velem, és akkor tapsol, meg akkor nevet, amikor annak ideje van."


2. Itt az utolsó bekezdésben már nyitottabban meg is mutatom a szekérhez tartozó társaságot, ami megerősíti az izgalmas, de mindenképpen mulatságos utazás lehetőségét.
" Nem tudom, meddig megyek ezzel a szedett-vedett társasággal, attól függ, hogyan muzsikálnak. Remélem, Dél-Nyugatra jutok mielőbb, s mágus barátom örülni fog a szuvenírnek. Ha hasznát látja, akkor biztosan."


Olyasmit írj, amit megért az olvasód, mégis úgy van vele, hogy de jó lenne erről olvasni még, vagy ismerni a dolog hátterét. Vigyázz, ez a történetszál lehetőleg az alapsztorin kívül essen! Különben a meséd értelmetlenné válhat.


Ezzel a rejtett utalással megnyílik az utad tovább szőni a szereplő történetét, nyugodtan vezetgetheted eleinte arra, amerre nyitottál. És egyben az olvasód is egyszerűen belerántod a későbbi hosszabb novellába, kisregénybe, regénybe, észre sem veszi, pedig már várja és örömmel veti bele magát az olvasásba, ezzel a "jó ismerősével". :)


Megjegyzés: a regények egy része írás közben vázolódik fel, tehát amikor dolgozol egy szerepelőddel, vagy egy világgal. Úgyhogy ez ne okozzon problémát! Ülj le akár a második fejezetnél és jegyzetelj a regényhez! Később ehhez is írok egy kis segítséget, biztosan van, aki szeretné tudni, mit, hogyan dolgozzon a háttérben és főleg mikor érdemes.


Most mutasd itt meg nekünk kommentben, hol találjuk a te hasonló történetedet! Azt is írd meg, ha van ilyen küzdelmed, vagy jártál már hasonlóan, hogy élni akart még a szereplőd a történeted után? Te hogyan adtál neki lehetőséget? :)

Jó játékot a hősöddel!

2018. május 17., csütörtök

Bolygóformálók - novella

Kapcsolódó kép

A lány a hátán feküdt. Az orrnyergén gyöngyözött pár csepp veríték. Izzadt, és úgy véltem, ez izgalom.
  Az egyetemi klubban ismertem meg tegnap este. Augusztus óta vagyok ezen a pesti campuson, de még nem találkoztam hozzá foghatóval. Szabályosan formás volt mindenhol, és nem viselkedett kihívóan, mint a barátnője, inkább kicsit távolságtartó volt. Mégse merev vagy zárkózott, sőt, nevetett, és őszinte nevetése által közelebb kerülhettünk. És az illata! Minden eszenciája olyan tiszta, jól kivehető, az ősi földi hiedelmek tüzes szellemeitől szűz test áraszthat ilyet. Úgy balzsamozza szürke belsőmet, mint ahogy az utolsót lüktető vér semmihez se fogható aromája ízesíti meg a gyilkos pillanatot, kár, hogy csak az igazi csatákét.
  Sokszor hallottam már róla ezelőtt. A srácok fogadást is kötöttek, hogy melyikük viszi majd ágyba, ha végre megint eljön a klubba. A haveroknak nem sikerült. Megközelíthetetlennek vélték és gyönyörűnek. Szőke démon. Így nevezték. Az intelligenciája miatt ostobán igyekeztek olyan témákat felvetni a társaságában, amikkel villoghattak, de rajta nem fogtak ki. Számomra az önfegyelme jelzés értékű volt. Érzékeim fokozottan vonzottak hozzá, mintha csak ő létezne. Lehet, hogy ő az? Mi késztet valakit ennyire szabályozni az érzelmeit?
  Leült mellém üdén, a srácok mocskos, bagószagú leheletével keveredő, kesernyés sör és savanykás izzadtság szagba, ami az orromat facsarta, de ő nem mutatta ki, hogy zavarná. Pedig engem a hányinger fojtogatott. Fogalmam sincs, minek mentem oda, előre hajolva koncentráltam, hogy a zajtól ne takarjam el a fülem.
  Az ő természetes illata eloszlatott mindent, mint a fény az egyetemes mélység sötétjét. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne szaglásszam. Nem voltam biztos benne, hogy én is vonzom-e őt. Ahogy dumálni kezdtünk, arra jutottam, hogy simán csak mellettem volt hely.
  Tényleg sokat kellett dolgoznom rajta, hogy felkeltsem az érdeklődését. Szerencsémre táncolni nem kívánt senkivel, pedig páran bepróbálkoztak, én meg nem mozdultam mellőle, amúgy se vagyok valami nagy ördöge a parkettnek. Ragaszkodtam szőke fürtjei könnyed illatához és halk duruzsolásához ebben az emészthetetlen bűzben és zajban.
  Ezen a szombaton nosztalgia diszkó volt, a ’80-as, ’90-es évek és az ezredforduló tiszteletére, és ahogy előre szaladt az este, úgy hatott a zene egyre jobban a társaság érzelmeire és a hangulatára. Láthatóan a többségnél az elfogyasztott pia, meg a körbejáró cucc hatására gyengült az önkontroll. Csókok, nyílt simogatások, verbális és nonverbális udvarlás kapott teret az asztalunk körül s a ricsajból mindenféle fura vallomásokat hallottam. Én is ittam egy pohár világos csapoltat, de messze nem befolyásolt úgy, mint a haverokat a koleszből. Mondjuk udvarolnom kellett volna, mert nagy volt a késztetésem, kellett a tiszta fej. Ő is józan maradt.
  Végül csak elszakadtam őszőkeségétől, és hoztam egy-egy pohár tokajit neki, a barátnőjének, akivel nyomult, meg magamnak. Mire visszaértem a másik csaj eltűnt.
  – Hát te kettőt fogsz inni. Eszti elhúzott Félixszel.
  – Majd visszajön. – Nem tudom ezt minek szántam, mert bizonytalan dolgokat nem szoktam állítani. Értetlen arcot vághattam, mert hozzáfűzte:
  – Én mondtam neki, hogy menjenek nyugodtan, hazatalálok.
  A szememet fürkészte. Álltam a tekintetét, cserébe én szólaltam meg először:
  – Nem láttalak még itt.
  – Én se téged. Ritkán bulizok, ez kivételes este.
  Honnan is tudhatná, hogy mennyire! Mégse mondhattam ki, hogy rájöttem, őt kerestem.
  – Amúgy Barna. Mármint a nevem.
  Elmosolyodott és elvette az egyik boros poharat.
  – Rendben, „Amúgy” Barna! Anna vagyok. Hová valósi vagy? Erős az akcentusod.
  Nekem is lazítanom kell, végtére is mindjárt vége a bulinak, bár nem sejtettem, milyen hamar. Ezért válaszul kivillantottam hibátlan fogsoromat.
  – Anna, ez hosszú, nem számít! Svédországban nőttem fel – azt hiszem, de elharaptam a mondatot. Igazán nem emlékeztem a gyerekkoromra –.  Anna, Anna… – ízlelgettem a nevét – honnan is? Ugye te se pesti vagy?
  Beszélgettünk a koleszos életről meg a közelgő vizsgaidőszakról, azokról a tanárokról, akik szinte mindentudónak adják el magukat, és megegyeztünk abban, hogy talán az élet sok dolgáról feleannyi fogalmuk sincs, mint nekünk. Ezen egyikünk se nevetett. Lehet, hogy mindketten komolyan gondoltuk? Elmesélte azt is, hogy miért szereti a vidéket.
  – Imádok csavarogni. Ha rám jön a bolondóra, kibicajozok, órákat fekszem a fűben és a tücsköket hallgatom. Baromi jó nem csinálni semmit, nem idegesíteni magam más hülyesége miatt.
  – Az tényleg jó lehet – hagytam rá, bámulva a lelkesedését. Elkönyveltem a szerencsémnek, hogy nem kell megjátszanom magam előtte, hiszen a természet engem is húsba markolóan érint. – Én a földek szagával vagyok így, mindenhol más. Eső után különösen csábít. Láttad már, hogy csíráznak a magok?
  – Hát nem kifejezetten figyeltem.
  – Igazából én se annyira – zártam rövidre. Nem akartam azt mondani, hogy valójában fogalmam sincs, honnan jön belőlem ez a rajongás. Mindig bennem volt, amióta az eszemet tudom. – Anyámék, meg a nagyanyámék is földdel dolgoztak.
  „Nem igaz! Querolvmankm a te anyád. Mindig tudtam, hogy lassú vagy. Olyan nehezen jegyzel meg dolgokat. Nem köztünk jöttél a világra, hanem az Ősiek régi földjén, fiam. Az új qurialkm befogadott, hasznunkra lehetsz az elemző agyaddal, a megfigyelőképességeddel. És a fizikai képességeid bizonyítják, hogy a régiek genomja is kellően alkalmas katonai feladatokra, akárcsak a mienk.”
  A hang a fejemben megkérdőjelezte bennem, hogy nem kerültem-e közelebbi kapcsolatba valami szerrel, amivel nem kellett volna. Elképzelhető, hogy egyik haverom belecsempészett valamit az italomba, de lehetetlen, végig az orrom előtt voltak a poharaim. A hang senkiéhez se hasonló, mély és borzongató torokhang volt, valami kattogó aláfestő gégehanggal és morgással. A nyelv első hallásra idegen, eltért mindentől, amit ismertem a földön, mégis világosan értettem. Úgy tűnt, mint egy emlékfoszlány. Megpróbáltam hát elhessegetni. Tuti valami filmből vehettem.
  „Mire kellek én neked? Katonai vagy hóhéri feladatokra? Mi az igazság Kyrynnelm? Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok.” – csattant fel bennem egy valamivel kellemesebb orgánummal. És mintha választ vártam volna a kérdésre egy pillanatra.
  Megráztam a fejem és felhörpöltem a másik lánynak szánt italt is. Édesen émelyítő volt.
  Anna ásított, amikor a DJ egy lassú hazai rockballadába csapott, a reményről és egy éjféli lányról.
  Valamivel 1 után járt az idő, és az elázott szobatársam, Karesz a telóján böngészve talált egy értéktelenül megírt tömegcikket, ami szerinte nagyobb népszerűségnek is örvendhetett volna a neten. A véleményünket kérdezte, de hamar kiderült, hogy a bandából csak ő olvasta. Mindenesetre erőltette a témát, ahogy a részegek szokták. Én ismertem a sablonosnak tűnő sztorit a sorozatgyilkosról, aki néhány éve végig tarolta Nyugat-Európát, többnyire egyetemeken, többnyire szex után végzett a többnyire női áldozataival. Végül eltűnt, hogy aztán Lengyelországban, majd Szlovákiában fedezzenek fel hasonló eseteket. A gyilkosságok során mindig eltűntek az áldozatok egyes testrészei, főleg belső szervek, leggyakrabban a szívük.
  – Ja, az a szexuális aberrált? Hallottam, de igazából nem tudok mit mondani róla. – mondtam őszintén, biggyesztett szájjal vonva vállat. Gyomorforgatónak találtam a témát egy laza éjszakához, de még ezt a gondolatomat se volt gusztusom megosztani róla a társasággal. A lányra kúszott a pillantásom. Teljesen elfoglalta a fejemet. Szívesebben lennék vele kettesben, mint hogy a végén buta rémtörténeteket taglaljunk Karesszal hajnalig. Haza kell vinnem! De hogy tehetném ezt vele?
  Anna fészkelődött a padon, és én közben nem bírtam levenni róla a tekintetem. Áradt a belsőjéből valami, amire szükségem volt, mint a levegőre. Tudtam, hogy ő az!
  – Néhány éve – szólalt meg halkan kettészelve a közénk telepedett csendet – Kanadában és az USA-ban is voltak hasonló esetek. Alaszkából haladt a gyilkos délre. A nagynéném kint él Kaliforniában, ő mesélte. Aztán vége lett, mintha sose történt volna semmi, a szervek se lettek meg, a gyilkost se kapták el. Amúgy keressetek rá! Tuti van még valami fent róla.
  – Remélem, itt is vége lesz – jegyezte meg valaki.
  – Itt nem volt egy eset se – mondta Karesz –, csak Pozsonyban, nemrég, baszki, a nyár végén.
  – Az meg baromi messzi van – jegyeztem meg Karesz szemébe nézve, biztosítva róla, hogy felesleges belemélyedni az egészbe. Meleg fojtogatta a bőröm pólusait. Fújtatni vagy izzadni szerettem volna, mint a többiek, de egyik se ment.
  Anna elnyomott egy újabb ásítást, aztán csupasz karomra tette a kezét. Ahogy hozzámért, felkúszott a nyakamig egy vibráló érzés. Ismerősnek tűnt. Elvörösödött, pedig nekem illett volna, hiszen ilyesmire vártam. Összefutott a nyál a számban és görcsösen nyelnem kellett.
  – Menjünk? – kérdeztem a kimondatlan kérésére. – Elkísérlek a koleszbe.
  Egyenesen meg kéne kérnem, hogy jöjjön fel hozzám. Annyiszor csináltam már, de most nem akarom. Nem akarom elveszíteni az ő belső eszenciáját, anyagtalan idilljét!
  Egy óra múlva, magam se tudom, hogyan, mégis nálam kötöttünk ki, és über késői - vagy korai? - kajálást csaptunk a hűtőből. Azt játszottuk, hogy az összes ételt kipakoltuk és alaposan megnéztük magunknak, én komótosan meg is szaglásztam, aztán egy érzelemhez hasonlítottuk, vagy kimondtuk az elsőt, ami eszünkbe jutott róla. Talált egy csomó gyertyát és mindet meggyújtottuk. Imbolygó lángjuk a falakra kente mozgó árnyékunkat, mint eleven kísérteteket. Asszociáltunk. A másik közben elfordult és megpróbálta kitalálni, mi az. A sajton hosszan nevetett.
  – Hogy juthat az eszedbe egy lágy sajtról a gyászos szomorúság?
  – Hát nem tudod? Paracelsus szerint a halál a bélben lakozik, és a sajtot nem könnyű a gyomrodnak megemészteni – magyaráztam a bizonyítványom, kihasználva a helyzetet, feszes hasára tettem vékony ujjaimat.
  Komolykodó arcot erőltetett magára, mint egy játékba feledkező gyermek.
  – Nem is vagy olyan alexitímiás, mint amilyennek elsőre látszol!
  Érzelmi analfabéta? Pedig, ha tudnád! Ha az érzékszerveim pótolhatnák az érzelmeimet, én lennék a leggazdagabb a földön! Elfintorodtam.
  – Az azért sok mindent megoldana, mert az egy betegség, ami azt feltételezné, hogy képes vagyok érzelmekre, és gyógyítható volnék.
  – Ebben semmi vicces nincs! Szerintem a lelki betegségeket nem lehet gyógyítani, csakis a szeretettel lehetünk képesek kihozni egymásból a legtöbbet.
  Láttam rajta, hogy szórakoztatom, pedig nem tartottam magam zseninek, de sok haveromnál biztosan több dologról tudott velem szólni. A humora pedig pont olyan fanyar, de egyszerű volt, mint az enyém. „Mint az őseimé – szokta mondani Karesz. – Bizonyos szempontból pont olyan vagy, baszki, mint ők. Mint valami öreg. A kényes modorod is olyan.” Fején találta a szöget. Lehet, hogy ezért vonzódott hozzám Anna?
  Valójában az én céljaim és az ő békéje tökéletesen összeillettek. De mik is a céljaim?
  Eltűnt a fürdőben. Kisvártatva fürdőlepedőbe csavarva jelent meg, és fel kellett ugorjak a székről, olyan illatfelhő kísérte, hogy nem bírtam ellenállni. A széket is feldöntöttem, de nem törődtem vele. Nem pakoltam el, arra gondoltam, ha elmegy, megcsinálom, aztán elmosogatok. Ahogy bámultam, gondolataim a szoba romjairól végleg elterelődtek. Egy gyertya még nem fúlt a saját nedvébe, erőtlen élni akarásán túl csak a város fényei világítottak be a függönytelen ablakon.
  Apró léptekkel jött, odabújt hozzám és szájon csókolt. Nem zavartatta magát. Nem szólt, de úgy gondoltam, talán ő is úgy találja, hogy száz éve ismerjük egymást. Minta tudná, hogy rá vártam ez alatt. Az érintése megint felkorbácsolta az érzékeimet. Valami kitörni készült belőlem, de visszafogtam. Csend volt körülöttünk, kora hajnali csend, a szobatársam elmarad reggelig, hogy látott vele eljönni a klubból. Senki se zavarna meg, ha…
  – Meg se ágyaztál? – Szétzilálta a gondolataimat. – Vagy nem akarod? Elég hűvös van itt.
  Eszembe villant, hogy kinyitottam az ablakot, amikor megjöttünk, olyan bántó szag ült a szobában. De nem csuktam be, jobb, ha így marad. Inkább átkaroltam.
  – Dehogynem. Az első perctől – súgtam a fülébe kissé rekedten. Tökéletes lány.
  Magammal húztam a matrachoz, az ablak alá. Megcsókoltam és tudtam, hogy néznem kell, mielőtt végleg elmegy. Látni akartam, mire, hogyan reagál és láttam is. Érezni, mikor, mit érez legbelül, de erre - jól tudtam-, hogy képtelen vagyok. Egy érzéketlen tuskó voltam hozzá képest, míg ő egy finomra hangolt érzékelő műszer a láthatatlan érzelmek s hangulatok vibráló csillagködében, amit ellenállhatatlannak találtam.
  Engem csupán kifinomult érzékszerveim különböztettek meg másoktól, és biztosan megint csak behelyettesíteni leszek képes gondolatban a hangulatai, érzelmei és érzékei játékát a teste jelzéseivel. Az emberek maguk sem tudják, mi a pontos összefüggés ezek között a dolgok meg a lélek között. A lélek és a földi élet között. Ha tudnák, talán nem uralnák le ilyesformán az élővilágot, mert előre látnák, milyen következményei lehetnek, ha az megtagadná az engedelmességet. Kényszert éreztem hát, hogy figyeljem őt és adjak neki valamit, amire nagyon vágyik. Megint ugyanaz, olyan ismerős a helyzet, mintha százszor átéltem volna már, de nem. Egyetlen egyszer sem!
  Gyengéden hanyatt fektettem és mellé feküdtem az oldalamra. Magam sem tudom, milyen hosszan tapasztottam az ajkára az enyémet. Azután végig csókoltam, szaglászva a bőrét, minden illata csodálatos volt elgyötört szaglásomnak. Felkönyököltem és leplezetlenül néztem. Végre megtehettem, csakis az enyém volt. Onnantól nem érzékeltem az idő múlását, de közben kivilágosodott. Úgy hiszem, órákig azt csináltam vele, amit szerettem ebben az egészben. Ebben az egész rohadt mesterségben. Katona vagy hóhér? Sosem döntöttem el, és úgy rémlik, hogy nem is kaptam választ rá.
  A lány a hátán feküdt. Az orrnyergén gyöngyözött pár csepp veríték. Izzadt és úgy véltem, ez izgalom.
  Mindent kitölt ez a pillanat. Hagyom, hogy fokozatosan átvegye felettem a hallásom és érzékeny szaglásom az uralmat. Szinte a zsigereimben érzem zabolátlan szívverését, ahogy egyre hangosabban dübörög. Mint amikor egy gép hajtóműve munkába lendülve morajlik, és az ereiben izgató surrogással lüktet a vére, végül mégis megpróbálja fegyelmezni. Sokan megpróbálják ilyenkor, mintha felül akarnának emelkedni a testi érzésen vagy elhúzni azt. Úgy tűnik, a légzésével szabályozza a szívét, mintha elkerülhetné végzetét. A mély, elnyújtott légvételektől lelassul a szívverése, hogy aztán újra eszement tempóba kezdjen. Elképzelem azt a sós-édes, fémes szagot, a véréét. Menthetetlenül vonz. Sokszor éreztem már hasonlót? Nem akarom tudni! Nem! Nincs itt az ideje!
  Erőszakos szél csapkodott néhányat a nyitott ablaktáblákon és gyorsan hagyta, hogy megfeledkezzek róla.
  Még egyszer belefogtam, hogy az ujjaim és az ajkam nyomán Anna elvesszen ebben az érzéki ködben. A srácok úgy mondanák, hogy kell még egy a kis lelkének. Nekem meg csak ennyi kellett, engem ő nem volt képes kielégíteni. És nem akartam tovább húzni, mert észrevettem az ablaküveg tükrében Kyrynnelmet. Az átjáróból figyel minket. Az átjáró! Az Ősiekre! Már nyitva van! Váratlanul minden eszembe jutott, ahogy annak lennie kell.
  Letaglózott és felemelt.
  Hirtelen tényleg hűvösnek éreztem a levegőt ezen a kimerült, földi hajnalon. Hűvös és nehéz volt. Annán is végigfutott a borzongás, libabőrös lett. Az emberek mindig rosszul viselték a qurialkm parancsnok leheletét, csakúgy, mint azt az utolsót, a sajátjukat. Milyen gyengék, pedig semmit se tudtak róla, míg engem ő apámként edzett és nevelt ifjúságom évszázadában. Ő készített fel az utazásra. És mióta a Földet járom, keményen áll az ügy mellett. Én nem mondhatom magam keménynek. Sokat vitáztunk az elején, mert az ember olyan más, mint gondoltuk, annyira különbözik mindentől, amit eddig láttunk. Annyira függ a lélektől, hogy általa rávezethetnénk, miként hozhatná rendbe ez a magát uralkodónak vélő faj a viszonyát a természettel, hogy ne késztesse pont a kényes lelke a kék bolygó elpusztítására. Mert a földi környezet már feladta az alkalmazkodást, s mi nem engedelmes, azon képtelenség zsarnokoskodni. Furcsa módon az emberek is tudják ezt, mégse azt teszik, amit kell. A vezérem biztos abban, hogy esetükben, ha egyszer az értelem nem hat rájuk, úgy a lelkükön keresztül lelhetjük meg az utat. Csakhogy nem találjuk a lelküket. Kutató és elemző vagyok. Már rég tudnom kéne, hol van, hogyan férhetünk hozzá. Annyiszor kerestem már. Annyi mindent olvastam róla, például: Freudot, Youngot, Descartes-ot, Buddhát, Jézust. De talán a sors fintora, hogy nekünk semmink sincs, ami az ember lelkét mozgatja. Érzelmeink sincsenek, csak sivár kapuk vagyunk, amin az ingerek áthaladnak, míg agyunk megemészti. A körülmények hatnak picit a hangulatunkra, ami ettől változó, csak, amennyire mondjuk a túléléshez, vagy fajfenntartáshoz kell, de az nem érzelem, inkább ösztön.
  Úgy vélem, igaz, hogy az emberi lélek tüze az érzelem. A közönytől a felindultságon át a szenvedélyig. Amelytől annyira színesen változatos, sokszor hangulatfüggő, indulatos, nehezen határolja el magát a saját fájdalmától, talán ettől olyan törékeny, és mégis lehet majdnem olyan tökéletesen kegyetlen, mint egy qurialkm. Szenvtelen, érzelemmentes, de én tudom, hogy ez minden esetben csak a látszat. Az ember képes magára erőltetni, felvenni, mint valami jelmezt, ahogyan sok más érzelmet is képes eljátszani kedve szerint. Mégis mindig tudtam, hogy ezek a megfoghatatlan érzelmek vezetik és építik a lelket. Fogalmam sincs, miképpen képes valaki ignorálni őket, s valóban hidegnek mutatkozni, mint a kő, ami védelmet adhat a törékeny testnek. Persze, találtam ilyeneket is. Akiket valójában kerestem, azok már-már lélekvarázslók, de legalábbis a lélek nagy tudói, mesterei. Kívülről és belülről szemlélik az egészet. Anna nem bizonyult ilyennek, még csak hasonlónak sem. És nem is hideg, egyszerűen csak kiegyensúlyozottnak mondanám, érettnek, mint aki tudja, hogy melyik az a csábítás, ami egy életre szól, mint az igaz emberi szeretet. De talán a szíve árulkodó lesz, talán megszületik a kapcsolat. Vajon egyszerűbb dolgom volna, ha az átjárón keresztül tudnám vinni őt? Nem az első volt, akire úgy gondoltam, értékesebb életében és tudtam, hogy egyre értékesebbeket fogok találni a szisztémámat követve. Az átjárón viszont csak a mi fajtánk juthatott át élve. Mint ahogy át is alakulhattunk emberivé és vissza, hogy mindkét világban jól bírjuk. És kedvünk szerint el is feledhettünk minden felesleges tudást, hogy mindig képesek legyünk koncentrálni az aktuális feladatunkra.
  Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok. Az a küldetésünk, hogy anélkül, hogy teljes fajokat kiirtanánk, és ezzel végletesen beleavatkoznánk a haldokló bolygók fejlődésébe, megtanítsuk valahogyan a lakóit az életre. Találkoztunk már vegyi életformákkal, amik kémiai jelzésekkel érintkeztek egymással és reakcióik majdnem kioltották egyik, vagy másik életet maguk körül, de velük is megtaláltuk a kommunikáció módját. Leltünk már másik zöldbe burkolt bolygót, de ott sem bizonyult olyan nehéznek hatni a szerves élőlényekre, mint itt, a Földnek keresztelt bolygón, ahol az emberek bonyolult beszéddel és jelzésrendszerekkel kommunikálnak egymással, és pontosan tudják, hogy veszélyeztetett a bolygó, mégis lelki tényezőkre, érzelmekre hagyatkoznak. Ahhoz még nem voltam velük eleget, hogy megértsem, ahhoz meg talán sokat is láttam már, hogy újabb és újabb kérdéseket vessen fel a viselkedésük. Mert mindannyian mások. Nincs két egyforma ember, ebben biztos vagyok. Sem testfelépítésük, sem értelmük, sem lelkük, sem érzelmeik nem ugyanolyanok.
  Kinyílt érzékekkel néztem ahogy egy csepp az összeszorított szeme sarkában is megcsillant a reggeli derengésben. Megfeszültem. Nem láthatja Kyrynnelmet. Mégis…tudja? Honnan? Érzi? Vagy ezt hozta ki belőle a gyönyör? Mint a véglegesség, vagy a félelem? A lélekről azt vallják, hogy képes megérzésekre. Talán csak megérzés. Végeztem, elvarázsoltam a testét, az érzékeit újra. Most kell megtennem. Muszáj? Most sem várhatok választ.
  Rájöttem, hogy a kést a párnám alá rejtettem. Hosszú, keskeny, kétélű penge. Óvatosan kitapogattam és megragadtam a nyelét. Kihúztam és felemelve még utoljára beleszagoltam a lány nyakába. Nem éreztem a félelem ismerősen csípős szagát. Még izzadtan is jó illatokat párolgott. Akkor mégis kipattant a szeme és elkerekedett. Azonnal elterjedt körülötte a nehéz szag.
  – Magammal viszlek, Anna. Így kell lennie. Megígérem, míg én élek, mindig őrizni foglak!
  Átfutott rajtam, hogy ezt nem tudom teljes valójában teljesíteni, hisz alig ismerem, s nem tudom mindenestül magammal vinni, csak ahogy egy emléket cipelhetek, de csak kimondtam.
  Elfojtottam a sikoltását a tenyeremmel, ránehezedtem és a mellkasába szúrtam a fő ereknél. Az aortából indulva, sebészi pontossággal kimetszettem a szívét. Alig szenvedett. A tekintetéből eltűnt mindaz, ami emberré tette. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kell már sok vért ontanom. Nem akarom érezni ezt a fémes, lucskos, semmihez se fogható szagot. Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok. Pont ez a lényeg. És az, hogy a qurialkmok nem éreznek, mint az emberek. Nincs lelkük. Sajnos.
  Az alaposan bebugyolált csomagot vittem az ablak tükrének átjárójában várakozó parancsnokhoz, és rájöttem az igazságra. Arra, hogy rossz kérdést tettem fel annak idején. Nem az a kérdés, katona vagy hóhér, hanem az, hogy régi, vagy új? Mi mindenben különböznek a régiek az újaktól? Az Ősiek egyenes leszármazottja vagyok, az anyabolygóról juttattak ki az űrbe az Újak gondjaira bízva, mert segítségül szántak nekik. Míg a qurialkmok, vagyis az Újak a dimenzionális univerzumokat szelik számolatlan idő óta. Biztosan megváltoztak, a külsejük is más kicsit, mint az enyém, vagyis az őseiké, de a lényeg, az bizony belülről fakad. Az értelmük tudja, mi a helyes és helytelen. Az Ősiek szabályait veszik törvényként. De talán az általuk sosem látott Ősiekben, tehát így bennem is van valami, ami belőlük réges-rég kiveszett… sajnos. Igen, ezt is sajnálom! Szintén szánalmat fedezek fel magamban, ahogy egyre az embereket kell ölnöm. Szánalmat érzek! Erről van szó!
  Kiabálnom kéne, de hallgatok, sajnos nem ismerem az indulatok természetét. Indulatok? Érzelmek? Szánalom? Bennem? Ha mégis volna, tanulnom kéne és megértetni magunkat azzal az igazán fejlett és tudatos emberrel, akit keresek, és ha létezik, meg fogok találni. De pont tőlük tanulni az érzelmekről, akik képtelenek használni és érzés függők?
  Sóhajtva lépek át. Átlényegülve adom Kyrynnelmnek a szívet és hangot adok a kételyemnek, hogy ő lett volna, akit keresünk, aki uralni volt képes a lelkét. Valahogy bizonytalan lettem abban, hogy az emberi lét lényegének tartott lelket ebben az izmos húsdarabban találjuk, de ezt, mint sok mást, megtartom magamnak. Mielőtt munkához látnánk vele, az előbbit nyomatékosítva közlöm, hogy a vizsgálatok után Nepálba megyünk. És ha ott sem találunk senkit, akkor meg kell vitatnunk, hogy befejezzük földi küldetésünket dolgunk végezetlenül.
  Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok. Csak el ne felejtsem! Szükséges ez a fajta tudatosság, mert az embereknek is érezniük kell, hogy változásra van szükségük, és felül kell emelkedjenek minden másféle érzésen. Rá kell jöjjenek maguktól is, érezniük kell, hogy mi a jó az élőhelyüknek és általa saját maguknak.
  Mélyen legbelül tudom, hogy csak időre van szükségük. Remélhetőleg már csak kis időre, mielőtt a ragyogó Föld elszürkülne a lélektelenül pislogó csillagok között.

***

Ha tetszett olvass még hasonlóan rövid novellát! 

Bolygó, illetve sci-fi témában ajánlhatok néhányat:

A remény bolygója
A kapcsolat

Fantasy témában ajánlom figyelmedbe:







2018. április 17., kedd

Nem megy az írás? Írj róla!

Emlékeztek még Az erő legyen veled! című cikkemre?
És most öveket bekötni! Vigyázat! Csak akkor olvass tovább, ha komolyan gondolod! Tippek következnek válságban lévő íróknak.
...

Légyszi, nézd meg ezt a listát! Írd meg, hogy mikről olvasnál szívesen?
Nem megy az írás? Írj róla!
  Akár hiszitek, akár nem, ez a cikkem a blogon olvasók tömegeit vonzza a mai napig, és sok levelet kaptam, hogy fellelkesítettem vele másokat.
 Amikor tehát írói válságban vagy:
 Lazíts! Csinálj valami teljesen mást, de főleg, ha teheted, kapcsolódj ki a kedved szerint. Nézz meg egy filmet, játssz a tesóiddal, barátaiddal, gyerekeddel vagy a póniddal, dolgozz valamit, sétálj egyet és főleg hallgass sok zenét!

  Olvass, amit csak akarsz!
  Igyál eleget! A fáradtság, a dekoncentráltság, a rosszkedv, a depresszív hangulat, a fejfájás és az álmatlanság is sokszor annyin múlik, hogy iszol-e 2-3 l tiszta vizet és rendes otthon készített teát. 
  Egyél egy nap többször kevesebbet, hogy folyamatosan biztosítsd magadnak a tápanyagot! Mert az agyadnak sok szénhidrátra van szüksége amikor alkot, pont úgy, mint amikor tanul! És ez nem a sok cukrot jelenti. 
  Mozogj eleget, mozogj intenzívebben napi minimum 40 percet! El is oszthatod. :)
  A zene nagyon fontos. Egyszerűen csodákat tesz! De tényleg. Sokan sokkal jobban tudnak tanulni és írni, ha nekik tetsző és hangulatuknak megfelelő, halk zene szól.
  Rakj rendet a szobádban! Főleg ahol írsz! A rendes, tiszta környezet serkenti az agyműködést, a lazítást. Nem beszélve róla, hogy nem azzal foglalkozik az agyad, amit legalább annyira meg kéne csinálnod, mint amennyire utálod. Ez tőlem is sarkalatos figyelmet kíván, mert szívesebben ülök le írni, mint amilyen szívesen pakolom el a cuccom. De ha kész a rend és kitakarítottam, boldogan lazul el az agyam és hamarabb csinálja meg, amire kérem. :)
 Néha válts helyet az íráshoz! Alkotási és fontosabb teendők helyszíne nem mindenkinél jó, ha ugyanaz. A tudatalatti dolgozik és kötheti az agyadat a másik tevékenységhez, például tanuláshoz és stresszelhet. Nem jó folyton váltogatni, bár nyilván attól is függ, mennyire mélyülsz el írás közben, van aki a buszmegállóban is ír, van, aki otthon az ágyában, akad, aki laptopon, mint én is , de a kisebbik lányom példáulcsak a telóján dobálja fel az írásait.
  Szellőztess gyakran! Nálam ilyenkor már majdnem egész nap nyitva van az ablak. Nem gondolunk rá, pedig a friss levegő csodákra képes.
  Inspirálódj és ha kell, nézelődj a környezetben, hátha eszedbe jut, hogy mit, hogyan lehetne megoldani, ami napi, heti szinten okoz problémát. Ezeket simán feljegyezheted magadnak és bármikor felhasználhatod egy írásba.
  Olvasd vissza egy kész munkádat, vagy annak az írásnak az elejét, amiben elakadtál. Állítsd be a telódat, hogy jelezzen és adja az ezzel való szöszölésre mondjuk 20 percet magadnak! Mielőtt nekiállsz, beszéld meg magaddal és hidd el magadnak, hogy ezután a feladat után már írsz is. Ilyesmit is lehet, egy dologra figyelj, hogy javítgatni, szerkesztgetni ne állj meg írás közben, hogy folyamatosan jöjjön csak ki belőled, ami akar, amit így írsz, az közelebb visz az olvasóid lelkéhez. Mert ez az agynak egy teljesen más tevékenysége kell a szerkizéshez, ne vonjon el! Gyakran így veszítjük el a fonalat, mert nagyon erőszakos a figyelő és elemző agyunk. Ráérsz molyolni az irományoddal, ha leírtad.
  Írj ötlet füzetet! Ha elkap a fehér lap, vedd elő! 
Hopp, most jut eszedbe, hogy elfelejtetted a vázlatot? Akkor hagyd a csudába az írást és gyorsan pótold be! Írj vázlatot és szinopszist magadnak, hogy lásd, honnan, hová, milyen utakon keresztül szeretnél eljutni a sztoridban!
Dolgozd ki a szereplőidet, a háttért, a világot a történethez. Minél részletesebb, annál jobban fel tudod használni a könyvben, még ha nem is kell mindent beleírnod majd, csak amit megkövetel.
  De bármit csinálsz, egyet fogadj meg! Légy türelmes saját magaddal. Az írás az egyik legklasszabb és legmegterhelőbb szellemi cselekvés. Adj rá időt, hogy felkészülj! 
Ugye, milyen egyszerű?:)
Játék: Ugye te se vagy kivétel, veled is történt már ilyesmi? Te hogyan oldottad meg a helyzetet? Vagy hogyan oldódott meg látszólag magától? Neked milyen ötleteid vannak elűzni a fehér lapot, ezt az írói szörnyet? Írj komit!


Ajánlott irodalom is van, mert senki se úgy születik, hogy írni tud, hanem úgy, mint mások, kisbabaként. Nekem is és mindenkinek tanulnia kell és fejlesztenie magát az alkotásban. Írói játék ötleteim nagy részét sem én találtam ki, hanem segített a sok olvasás és tanulás. Ha te is ilyen vagy, olvass kreatív írói könyveket, például ezek közül is választhatsz, nekem ezek nagyon bejöttek:

Könyvek: Fritz Gesling: Kratív írás; Vidi Rita: Írni bárki tud; Nádasi Krisz: Hogyan írjunk könyvet

Blogok: Vidi Rita blogja; Talentum mobile; Így neveld a regényedet ; Bekezdés; Cassy Blacksmith blogja
Etc.

2018. április 9., hétfő

A 14. szülinapi bulit vacsora és tánc követi, és akad még pár meglepetés - legalábbis CsillagVárban

Karnevál, Maszk, Álarcosbál, Velencei
  Végre tényleg eljött az idő, amikor elmerülhettek a vacsora élvezetébe, és korgó gyomrukat kényeztethették.
  A mágus a fényes étkezőbe az asztalfő mögötti falon keresztül érkezett. Mit érkezett! Berobbant, persze törmelék nélkül, inkább csak földöntúli robaj kíséretében beesett. A belépőjére többen felkiáltottak. Még a király is megpördült ijedtében a székében, mi történik a háta mögött.
  – Lord Lions! Mellőzhetnéd, az effajta manővereket! Igazán semmi szükség erre! – igazította el a király minden egyéb megmozdulást megelőzve.
  – Elnézésed kérem, felség, de kissé késve tudtam csak elindulni. Bocsáss meg nekem!
  Feltápászkodott a padlóról és végigsimított a falon, mintha azt ellenőrizné, hogy tényleg nem sérült-e.
  A szokásos hajbókoló kézcsókos üdvözlésre hajtotta magát, aztán megkerülte az asztalfőt és egyenesen Lysához sietett.
  A király jobbjára eső, legközelebbi székekre ültették sorban a fiatalokat. Az elsőre Lysa hercegnőt, mellé Danan herceget, majd Myriam grófnő és a kytellusi örökös következtek, velük szemben Lord Boyle, Sir Garodin, és az előkelő shortari hercegi pár, és így szépen tovább a nemes urak és hölgyek csemetéikkel a véget nem érő asztal körül. A nem nemesi vendékek és az egészen kis gyermekek a dajkáik felügyeletével másik asztalnál kaptak helyet. Az asztalok roskadásig teltek minden jóval és már megkezdődött a lakoma.
  Lionsról minden féle eszébe jutott Lysának. Egér, patkány, csótány, kígyó, sőt néha, amikor utálatának megkülönböztetett tárgya volt, még a bűzös borz is. Csak a nevéhez méltó oroszlánokra nem asszociált soha. Kora gyermekkorában gyakran eljátszott a gondolattal, hogy Lions nagyragadózókkal kell megvívjon. Ilyenkor gyenge és esendő képet festett a képzelete a férfiról. Gúny és szarkazmus fogta közre a mai napig a fegyelmezettebb gondolatait is róla.
  A mágus valójában nagyon zárkózott, mégis behízelgő modorú ember volt, ha ugyan nem valami más lény bújt a terrai burokba, ahogy Lysa néha hitte. Érzéseivel nem volt egyedül, sokan nem szívelték, még többen egyenesen gyűlölték a mágust, és folytonos intrikák célpontja volt a palotában. Azonban nyíltan szembe szegülni vele, vagy ne adj' Isten szemtől szembe gúnyt űzni belőle, igazán senki sem mert. A kalózok többsége egyszerűen csak mindenek ellenére elfogadta, mint a Mágus Klán fejét, II.Eric Király egyik hivatalos tanácsadójaként.
  De a legrosszabb az volt, hogy Lysa újabban, szinte kényszeresen mindig azon gondolkodott, ha meglátta, hogy vajon mit adott oda a varázserejéért cserébe? Hiszen a mágia egyik legfontosabb szabálya az, hogy varázstudatlan faj képviselője csak úgy bírhat varázserővel, hogy megfelelő mértékű áldozatot ad érte. Mindenki látott már vak jóst, néma gyógyítót vagy eltorzult testű hadimágust. De Lions? Mely részét adta el a tudományáért? Vajon melyik ruhadarabja takarja el? Tényleg ilyen nagynak mondott tudást adnak egy olyan kis micsodáért?
  A hercegnő fejében többször fordultak meg ilyen pikáns gondolatok, megfűszerezve olyasmivel, hogy mi van, ha nem is az, akinek mondja magát? Mi van akkor, ha nem is ő a Mágus Klán feje? Hiszen senki sem tud semmit a mágusokról, illetve, bárkit kérdezett, és bármilyen forrást kutatott, egyszerűen kevés elhintett részinformációt talált, semmi konkrétumot. Csak ilyesmiket, hogy Lions nem öregszik, az ismert legnagyobb hatalmú varázstudó ember a Peremen.
  Sunyi hírét meghazudtolva őszinte, nyitott tekintettel nézett a hercegnőre. Gyakorlott, elegáns meghajlással lehelt csókot az Eskügyűrűre.
  Lysáról sok mindent el lehetett mondani. Ahogy cseperedett, személyisége úgy vált egyre ellentmondásosabbá, serdülő korára hivatkozva legyintettek, mert nagyon dacos volt és éppen kamasz kora miatt nehezen hitték róla, de rendkívül agyafúrtan, leleményesen élt. Aki valóban megismerhette, az egy felettébb bátor, sőt nagyon vakmerő leányzóra lelt, aki apja harcosaival, különösen a zsoldosokkal törekedett közösséget vállalni, hogy pontosan tudja, mire van szükségük s mi sarkallja a királyságot megmentő tettekre őket. Egy olyan lányt leltek a külcsín mögött, aki nem átallott szembe szállni a széllel, a viharral, és futni a mennydörgő villámlásban a nyílt mezőn.
  A mágus volt talán az egyetlen, akivel egyszerűen nem tudott dűlőre jutni, fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Most is, ahogy a férfi előtte állt, kezében egy vaskos könyvvel, a lány komoly arccal igyekezett eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen-e. Azt sem tudta, vajon mitől lehet ilyen sietősen kapkodós napja, hogy képtelen volt a többi vendéggel együtt érkezni a fogadásra. Tényleg, mire lehet jó ez a színjáték? Bár meglehetősen szórakoztató és hangulatoldó, az tény.
  Lions is furán érezhette magát, mert boldog születésnapot kívánva már le is akart ülni a fenntartott helyére, mikor a hercegnő utánaszólt:
  – Várj csak Lions nagyuram! Mit szorongatsz a kezedben? Csak nem akarod összemaszatolni az asztalnál?
  A mágus zavartan fordult vissza hozzá. Valami bocsánat félét hebegett, széttárt karokkal, aztán átnyújtotta a könyvet a lánynak.
  – Bocsásd meg szórakozottságomat hercegnőm! Ez természetesen a tiéd! Úgy gondolom, elég nagy vagy már az ilyen komoly olvasmányokhoz. Ez klánunk összefoglaló írása a varázslatok természetéről és mibenlétéről. Atyáddal megbeszéltem, hogy ha tavaszig, elolvasod, különórákon beszélgetünk majd róla.
  Lysa megköszönte és szemráncolva vette át a könyvet. Súlyos olvasmány lehetett, mert lerántotta a kezét a combjára. Vörös borítón - mi más? - dombornyomott, undorítóan élethű, fekete kígyók tekeregtek. A címét nem is olvasta el, hamar megkérte a közelben, a fal mellett álldogáló apródot, hogy ezt is helyezze el a tömérdek ajándéktól roskadozó asztalkán a trónteremben.
  A vendékek ismét zavartalan csevegésbe kezdtek, míg a mosolytalan mágus a helyére telepedett. Ott folytatták, ahol abbahagyták.
  Csak Lysa nem. Ő gondterhelt arccal, csendbe burkolódzva piszkálgatta a vacsoráját, egészen addig, míg Dan óvatos hangnemben megszólította.
  – Ha már így melléd rendelt a jó - vagy a rosszsorsom, megkérdezhetem, mi a baj, persze, ha nem tartasz tolakodónak?
  A lány kimérten ráemelte a szemét, ami megint a zöld sötétebb árnyalataiban játszott, Dannak nem kellett nagy megfigyelőtehetség, hogy észre vegye a hangulat függő változást.
  – De, annak tartalak.
  Tüntetően abbahagyta, a fiú pedig már éppen éllel megfelelt volna neki, amikor váratlanul folytatta:
  – Gyűlölöm a mágiát.
  Dan alig észrevehetően Lions felé sandított, miközben gyorsan igyekezett a szájába tömött polip falatot megrágni. Rágósabbnak bizonyult, mint képzelte.
  – Jól látom, hogy a mágust se bírod?
  – Jól.
  – Üdv neki a klubban! És miatta nem csipázod a varázsvilágot?
  – Hagyjuk ezt! Inkább együnk! Mert tényleg nincs a világon más dolog, amit kevésbé csípnék, mint a varázslatot. Különösen az ember-mágiát gyűlölöm. Nem értek hozzá, és nem is akarok.
  – Ugyan már, ne vedd fel! A technika mellett labdába se rúghat. Mi vagyunk a jövő, nem ez a bolond muksó.
  – Bolondnak azért nem nevezném.
  – Hanem minek?
  – Rafinált számítónak. Nem ismered?
  – Szerencsére nem volt vele dolgom.
  – Talán jobb is, mert kifordulna a szádból a falat. Inkább ebből egyél, ha valami vizit szeretnél kóstolni! – mutatott a villájával egy nagy tál közepén fekvő uralkodói méretű halra, aminek a fűszeres, sült szeleteiből újraépítették az egész döbbenetes testét. – Harcsa. A terráról hozták az elsők az ikrákat és telepítették a folyókba, meg a tavakba. Ez a része itt nagyon ízletes.
  – Azta, de hatalmas!
  Lysa látta az izgalmat Dan arcán, miközben a halszelettel bajlódott, aztán megkönyörült rajta, és mire egy szolga odaért volna, segített neki a tányérjára emelni pár szeletet.
  – Így kell. Úgy nézem, filé, de azért a helyedben óvatosan bánnék vele! Még holtában is átszúrhatja a torkod…khm.
  Dan kimért pillantást vetett rá, és köszönöm helyett már tömte is a szájába, láthatóan elfelejtkezve magáról.
  – Hmmm! Tényleg tök jó! Isteni!
  Lysa akaratlanul elnevette magát.
  – Nálatok nincs ilyesmi, ugye?
  – Hát, nem igen. – válaszolt teli szájjal Dan – De ezen változtatnom kell, ha hazamegyünk.
  – Egyáltalán nincsenek folyóitok?
  – De, a föld alatt. Csak azokban nem egészen ilyen az élet. Van néhány oázis, ahol feljön a víz, akad néhány kisebb víztározó. De halászni nem jó bennük. Nálunk a víz nagy kincs. Másként kell bánnunk vele. Kijelölt fürdőhelyre is engedéllyel lehet bemenni. Sosem láttam ilyen nagy folyókat, mint amik itt a Thoulanon egymást érik.
  – Komolyan?
  A lány nem is színlelte, hogy valójában meg se lepődött. Komoly arcot vágott.
  – Komolyan – állt meg Dan egy pillanatra –. Megmutathatnád a környék folyóit hercegnő, mielőtt elutazunk!
  Lysa lassan bólintott, mosolyra húzódott az egész arca.
  – Rendben! Holnap délben Myriammal és Henriettel lemegyünk a faluba. Atertikben szüreti mulatság lesz. Velünk tarthatsz. Elhívhatod a barátodat is.
  Pillantott Magestic felé, aki vidám csevejbe bonyolódott Myriammal és pont úgy kuncogtak, mint a rég látott ismerősök, akik ezeréves történeteikre emlékeznek.
  – Oké, megdumáltuk. Klassz!
  – Igen, az lesz. Lord Szaidan, a falu klán vezére nagyon szeret vendégül látni. Rendes ember és a családja sem utolsó. Csak a szüret miatt mentette ki magukat mára. De hát holnap úgyis találkozunk.
  Amikor már mindenki degeszre ehette magát a sok féle főétellel, megvágták a szülinapi emeletes tortát és behordták a többi desszertet. Töltött boros kancsókat, s rengeteg pohár pezsgőt hoztak be. Az étkező asztalokat rendbe tették, míg megpihent a nép. Majd a trónterembe vonultak a várnagy tessékelésére. A zenészeket tapssal köszöntötte a király és a hercegnő, mire azok rázendítettek. A vendégek is tapsoltak és megkezdődött a báli mulatság, ami hosszú, táncos órákba hajlott, egyészen éjfél utánig. Elsőnek Erik király felkérte a kislányát és míg körbe táncoltak, lassan megtelt a táncparkett. Azután a királytól Lucian nagyherceg kérte le Lysát, Erik pedig megtáncoltatta Lorna hercegnét, majd a szépséges Serenát.
  – Hercegnő! Nézd el nekem, de nem tudtam a bolygótok törvényeit kijátszani! – mondta aggodalmát kicsit túljátszva a herceg. Majd nevetve folytatta: – Mi is szeretnénk megörvendeztetni téged egy ajándékkal, amit viszont el is hoztunk, meg nem is. Ráhibázol-e? Már, ha Danan még nem kotyogta el…
  – Lysa. Megtisztelnél, ha a nevemen szólítanál, nagyuram! – mondta udvariasan, elnyomva csodálkozását a lány. – Megnyugodhatsz, nem mondott róla semmit. Lássuk, mi lehet az, amit idehoztatok, de mégsem jutott el hozzám. Aha! Hogy a törvényeink miatt? Miféle törvénytelenség lehet az? –most már ő is nevetett. – Vannak sejtéseim, de mégis merre puhatolózhatnék? Segítség! Mondjuk, hogy a környezetvédelmi törvényünk egy máshol talán kevésbé ismert szigorúság, ami nem enged bármit be a bolygóra. De mi lehet az?
  – Igazad van, Lysa hercegnő! És kérlek szólíts Lucian hercegnek!
  Megállt és elengedte a partnerét. Egyik tenyerét felfordítva elindított benne egy lejátszót. Vakító napsütésben, egy köves térség felett lebegő, elegáns, ezüst-fehér mintan vadászhajó volt látható. A mintanokat kis számú követek diplomáciai hajóinak tervezték, de ezen a hajótesten szokatlanul ki voltak dolgozva részetek, amik eredetileg nem kellettek volna rá. Talán pont a többiről hiányzó fegyvereket és érzékelőket rejtették. Karcsú, kicsi űrhajó volt.
  – Atyád előzetes engedélyével neked készült. Gyors és megbízható. Bedokkoltuk odafent a kikötő bázisotokra. Tudom, hogy nem sokat repültél még az űrben, de remélem, ez majd elnyeri a tetszésed, és változtatsz ezen a szokásodon!
  – Talán még vezetem is egyszer. Persze, amint megtanulom. Nagyon köszönöm, Lucian herceg! Ez igazán…figyelemre méltó ajándék! Bárhogy lesz is, ígérem, nagy becsben fogom tartani.
  Esetlen pukedli és őszinte mosoly követték gyors egymásutánban egymást. Lucian azonban még hozzátette felemelt mutatóujjal:
  – Önálló energia modullal láttuk el. Saját magát gerjeszti újra minden indításkor. Shortari fejlesztés. Ritkán kell feltölteni, inkább csak, ha hosszan, mondjuk hónapokig áll egyhelyben.
  – Ó! – Lysa arra gondolt, micsoda gazdag ajándék ez, akár egy trónörökös számára is. Vajon miért kapta? Valóban ilyen fontos a szerződés az energiamogul és a királyság között? Na persze, Eric király hadserege talán a legnagyobb energiafogyasztó a Peremen.
  Ezt követően táncolt Lysa mindkét herceggel, Danennel és Brettel is, és még sokan kérték le és keresték a társaságát, hogy szórakoztathassák. Myriam és Henriett ugyanilyen kapósak voltak, fáradhatatlanul ropták, keveset pihentek.
  Az este hajnalba fordult, amikor úgy tűnt, hogy a mulatozók s a zenészek kifáradtak. Lysát és társalkodónőit folyamatosan adták egymásnak az urak és persze nem maradhattak ki a közös ír cipőkoptatásból sem. Valami ősi, keltába oltott kalóz zene szólt, terrai ritmusa befűtötte az amúgy is felmelegedett termet. Azután Lysa megkereste Myriamot és Henriettet, és észrevétlenül kislisszoltak.
  Álmosságuk kis időre elszállt, ahogy a hangzavart és a már ritkuló, enyhén szólva alkoholbűzös tömeget maguk mögött hagyták az emeleti folyosójukon. A hercegnő szobájába viharzottak, hogy mire Miss. Murilla vagy a szobalányok megneszelik őket, már lepihenjenek. Készülődés közben gyorsan, vihorászva beszélték meg az este eseményeit. A Shortar rendszerbéli fiúkat becenevekkel illették beszélgetés közben, melyek közül a tökfilkó volt a legnépszerűbb, mert annyira régiesen hangzott. Gúnyosan kacarászva vetkőztették a lányok egymást az ünneplőből.
  A hercegnő felhőtlen jókedve egészen addig tartott, míg Henriett valami olyat talált mondani, amiről rögtön rájött, hogy nem kellett volna. Myriam rosszalló pillantása tüzében Lysa gyenge pontjára tapintott, akinek a szeme nem mosolygott többet aznap, bárhogy is próbálták később helyrehozni a hibát. Így aztán nem volt mit tenni, hamar el kellett aludni.
  – Csak egyet sajnálok, hogy Robertet megint nem engedték haza. Pedig, hogy örült volna Lord Boyle!
  Robert Lysa legkedvesebb gyerekkori barátja volt, Tom nevelt fia, és úgy cseperedtek egymás mellett, mint két testvér. Olyan közel is álltak. Hasonlóan felügyeletmentes estéken itt aludtak el egymás hegyén-hátán, valamelyikük szobájában ők négyen. Mióta elvitték a Korinellák Űrhajózási Akadémiájára, a Ködbe, azóta egyetlen egyszer sem látogathatott haza. Lysának azután következett a 11. szülinapja. Hiányával megpróbált nem foglalkozni az utóbbi években, hiszen hiába kérte, hogy kaphasson kimenőt, hadd találkozzanak, sosem hallgattak rá, se atyja, se Tom bácsi.
  Néha olyan érzés kerítette hatalmába, mint most is, hogy direkt távolították el a Palotából, talán a származása miatt. És talán tényleg így is volt.

Ha tetszett az részlet A cyselotok földjén - A hatalom ébredése című, most íródó regényemből, akkor olvashatsz belőle a blogon böngészve, például:

Itt találkozhatsz még a kis kalóz hercegnővel, aki megmérettetik a könyvben, de vajon könnyűnek találtatik? Szerinted?