Vacsora osztáskor látom viszont Ingvart, aki a tőle megszokott nyugalommal ül le falatozni, mintha totál biztos lenne benne, hogy tőle senki se vonhat meg ételt. Pedig hányszor megtörtént már! Azt hiszem, előző életében soha nem kellett nélkülöznie, és az utcán keresnie a betevőt, mint nekem.
Nem akarom, ha hallanák a többiek, amit kérdezni akarok. Kicsit hátrébb keresek helyet az árnyékban, mintha zavarna az alacsonyan járó nap fénye. Nem kell intenem neki, csak feláll. és szó nélkül követ. Míg én egy pillanat alatt befalok mindent a tányérról, bár volt azon annyi sült meg zöldség, sőt kenyér is, hogy nézni is elég lehet, addig ő éppen csak csipegetni kezd. Miután az utolsó korty ital is a torkomat hűti a veszett forróságban, a szájamat az ingujjamba törölve végre belekezdek. Mondanom se kell, hogy képtelen vagyok takargatni az izgatottságom, pedig direkt halkabbra veszem a mondókámat. Mindenesetre nem rója fel ezt nekem, amiért hálás vagyok. Bárki más a bakák közül ferdén nézne rám, hogy talán félek.
—Te délig az őrséggel voltál. Ki a fene az a férfi?
— Melyik?
— Az az óriás, aki reggel érkezett egyedül, és hosszan csevegett a kapuban Sanda Grey-el.
— Ja, az a görbe hátú, aki olyan sokáig büntette Greyt? Az nem óriás, hanem szikár. Egy eszement hemmon szikár, nyugatról. — Úgy mondja, mintha tudnom kéne a különbséget, de én alig hallottam róluk. Persze, megszokhatnám végre, hogy olvasott barátom mindent tud. — Fingom sincs, de félelmetes aura lengi körül.
— Nekem mondod?
— Mert?
— Egyszer régen találkoztam vele…Mielőtt veled, még kölyök koromban. Hát, mit mondjak - túrtam idegesen a csapzott, kese tincseimbe, mindjárt tarkóig-, életre szólt az élmény. Akkor éjjel majdnem kinyírtak a népek egy rohadt kabátért…
— Persze, loptad?!
— Majd megfagytam éjszakánként a mínuszokban, a nappali hőség után.Hisz kissrác voltam. Tudod, hogy az utcán éltem. De nem ez a lényeg. Vörösen villogott a szeme utánam, amikor leléptem. Majd be…para, na. Mit tudsz róla?
— Az égegyvilágon semmit, de komolyan. Valami furcsa beszélgetés alakult ki kettőjük között. Grey volt, tudod, a nyugati kapu megbízott parancsnoka, és sokáig szóval tartotta az az alak…Ronon, azt hiszem, így hívják. Röhögtek a fura humorán.
— A Szent Ködre! Akkor hallottad, mit dumáltak?
— Én nem voltam olyan közel, néhány szófoszlány jutott csak hozzám, de piszkosul semmi érdekes. A pántokat kellett ellenőriznem a kapu felett a váltás előtt, közben jöttek a mechanikusok az új technikával, és tovább egyikünk se ért rá vele foglalkozni. Végül Greynek személyesen kellett bekísérnie a házba. Amúgy Stanleyhez jött.
Az épület keleti szárnya felé pislogok.
- Be kell jutnom a házba!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: