Ma szokásos hétvégi 4 órámban a konyhában sertepertéltem. Tegnap jöttek meg a lányok, a bográcsoshoz nokedlit is kuncsorogtak...Játszottunk, ki tud olyan zenéket találni egyik videomegosztón, ami mindegyikünknek tetszik, még ha valamelyikünk nem ismerte eddig, akkor is. Megmutattam nekik a blogomnak azt az oldalát is, ahol nektek, alkotó társaimnak és olvasóimnak gyűjtök össze engem inspiráló zenéket az írás különböző ciklusaihoz (ezt az oldalt a végén megmutatom még). Ez remek szórakozás volt, közben a gyerekeim kipakoltak, szétválogatták a holmijukat és sokat nevettünk. Jó darabig.
Fullasztó ugye a hőség. Gyilkos egy galuska volt, mármint a főzése. Kínokat éltem át s mire a nokedlivel végeztem, már erőm alig maradt elmosogatni. Nagy csörömpölést sem csaptam, pedig volt mivel.
Végig éltetett a vágyam, az ebéd utáni kötelező szieszta közben ismét gép elé ülök és befejezek egy fejezetet a könyvemből. Nagy regény lesz, már így is 3 darabra szedtem szerkezetileg, hogy értelmes mondanivalóval és kellően sokkoló hatással el tudjam gondolkoztatni az olvasóközönséget. Grizzly barátom és legfőbb taktikai előolvasóm szerint eposznyi a történet, és minden alkalommal tövig rágja a körmét, mire küldök valami új anyagot. Vigyázok hát, szét ne csússzon a kisbolygónként, kristályonként és mítoszonként centire felépített fantasy, sci-fi világom, valami apró porszem miatt, és igyekszem beleélni magam és ezt az áldásos állapotot szinten tartani, az ilyen fullasztóan mással foglalkoztató napokon is, mint a mai. Ezt délre nem hiszem, hogy bármiképpen sikerülne, inkább örülök a lányaimnak, akik most estek haza nyaralásból és teli vannak élményekkel. Örülök annak, hogy itt vannak, de még jobban, hogy ők legalább eljutottak valahová a nyáron. Az embernek ezért már külön örömtáncot kellene járnia szerintem. Nade én erre képtelen volnék és dél körül már biztosan érzem, ahogy lekúszik a gerincemen a forróság a tüdőmből, majd a fejemet átfogja a meghatározhatatlan kín, amivel minden következő légvétel a forró konyhában lehetetlenné válik. Azaz tuti, hogy nem tudok ma olyan állapotba kerüli kora délután, hogy megint írhassak. Pedig muszáj!
A másik kép, ami buzdításul lebeg a szemem előtt, ahogy apukám a még fele ilyen melegben az általam talált recept alapján keltésztát gombolyított a napokban és tessék, rátette az általam kunyorált hagymás krumplikrémet, s végig itt őrizgetve meg is sütötte az én kedvemért. Hozzáteszem, keltésztában csapnivaló vagyok, sütit ünnepi alkalmak előtt be kell gyakorolnom, maradnak a kedvenceim, a dolgozó nők kedvencei, a könnyű, gyors borogatós sütemények. Hozzáteszem azt is, csak, hogy biztos megkövezzetek, hogy apukám idén 83. éves. Ez azért önmagában is elég motiváció kell, hogy legyen, nem beszélve a kettővel megszaporodott éhes szájakról.
Az ebédünk, a mennyei bográcsos pörkölt, a friss nokedlivel végül valahogy csak az asztalra került a nagy diófa alá, az én fejem is kiszellőzött és le is mostam magamról az izzadtságot.
Eljött az ejtőzés ideje is, amikor kötelezően nem mondok senkinek semmit, hogy mivel foglalja el magát legalább egy órán keresztül, csak annyit, hogy néma csendben tegye. A két lánytól némi halk orr alatt morgolódás hangzott, de még csak nem is értettem, szóvá se tettem, a szobájukba mentek kártyázni és olvasgatni. Apuka ledőlt, vagy 25 éve ez a második gyerekkori életének része. Én pedig gyilkos kedvcsináló ismételt mosogatást követően leülhettem végre. Átszellemülni....mondanom se kell, hogy nem sikerült...
Ilyenkor meg szoktam nézni pár jó képet, inspiráló, halk zenét hallgatok, ami most nem annyira megy, hiszen én magam rendeltem el a csendet. Végső mentsvárként olvasni kezdtem egy félbehagyott urban fantasyt. Vámpírok gyilkolják benn egymást és a főhősnő a vámpír-gyilkosokra vadászik. Az izgalom a tetőfokán, a feszített akció dús tempó, a sok szleng, az emberi arcok és álarcok elragadnak, pedig csak egy erős ponyváról van szó. Kicsit túlságosan is elragadnak. Abba kell hagynom! Írni akarok, nem olvasni.
Ez mégiscsak jól esett. A gyerekek jégkrémért jönnek, mikor megnyitom újra az üres lapot. Puff neki! Hát elővesszük a jégkrémet, ami az ő kedvencük, anyu nem kíván semmi ilyesmit. Pedig a csoki az jó és vastagon be van vonva vele. Két pálcikával percek múlva kiesnek a látókörömből, az agyam pedig szivacsos üregként tátong. Biztosan fel tudna szívni valamit, de kiadni magából...
Aztán rájövök, hogy a hőség annyira megülte ma a szervezetem, hogy alig ettem, az ebéd is csínján csúszott le. Csoki kell, a lányoknak volt igazuk, de az édes gondolatára kis émelygéssel reagálok. Mozgok egy kicsit, közben összeszedem a gondolatom a szénhidrátokról, amik olyan ártalmasnak és gonosztevőnek vannak kikiáltva, mint az előbbi könyv vérszomjas vámpírjai. Eleszik az életünket, rosszkor, rossz helyen. most viszont a felfokozott és fárasztó agyműködéshez biofizikai támogatás kell, Sok folyadék, vagyis a jóságos csapvíz és a szénhidrátok, amik nagyon gyorsan megteszik a hatásukat. Kettőt fordulok a mosókonyhában még mindig a feladás legkisebb jele nélkül, homlok ráncolva, mintha gyilkosok nyomában masíroznék, hogy megelőzzem őket. Hopp, már meg is van! Ott a maradék krumplis rétes. Hiszen nekem csinálta az apu. Egy szelet a kistányéron, negyed perc langyosítás, és a homlokom kisimul. A konyhapulton ott az orvosságom. Kis üveg igazi áfonyalekvár. Rákenem a lágy, hagymaillatú, sós tésztára. Utálom a lekvárt, ez az egyetlenem. Na jó, néhanap egy leheletnyi barackosat se vetek meg. De ez, az áfonyadzsem, a tökély! Eszem rántott sajthoz, húshoz, tésztára, vadpörköltbe, de most teljes újítást követek el, talán egyesek szerint merényletet. Meggyilkolom a gasztronómiát, mint gourmand. Lehet, hogy ilyeneket mondotok, de nem érdekel. Adok az élvezetnek. Beleharapok a különlegességbe. Ilyet még sosem éreztem, teljesen átjár az íz és meglepő a harmónia. Az arcom felderül, lelkem kisimul, a szellemem pedig felette lebeg minden dolognak, ami ma történt. Csak egy gondolatra áll meg, mikor összegyűlik ma ismét a család, megpendítem nekik ezt a húrt. Kóstolják meg ők is a találmányomat! Jóleső ráhangolódás, és agyintegrálás közben úgy érzem, eddigi több órás kínlódásomhoz képest ez semmi. S valóban: tíz perc az egész.
Az üres lap feldereng a monitoron és azonnal ráömlik belőlem egyik történetem a másik után. Később ráérek átnézni, javítani és összerázni. Most elragad az alkotás, semmi nem ér el hozzám, csak az erő, amit az áfonyás krumplirétes villantott. Mint Yoda Lukenak, azt hiszem...
Ezek itt inspirációhoz a jegyzetben ígért Ajándék zenei válogatás oldalam, akció dús, izgalmas jelenetekhez kiválóan alkalmas zenéi. A gyerekeim fantáziáját is elragadták. :)
Nemsokára megosztom itt a tapasztalatomat arról is, hogyan, vagyis milyen szempontok szerint érdemes neked tetsző zenét bármilyen kreatív alkotáshoz, illetve mit jó figyelembe venned íráshoz való zenehallgatásnál, s a munka egyes fázisaiban. Mert nagyon nem mindegy. :) Jövök az ötletekkel.
Fullasztó ugye a hőség. Gyilkos egy galuska volt, mármint a főzése. Kínokat éltem át s mire a nokedlivel végeztem, már erőm alig maradt elmosogatni. Nagy csörömpölést sem csaptam, pedig volt mivel.
Végig éltetett a vágyam, az ebéd utáni kötelező szieszta közben ismét gép elé ülök és befejezek egy fejezetet a könyvemből. Nagy regény lesz, már így is 3 darabra szedtem szerkezetileg, hogy értelmes mondanivalóval és kellően sokkoló hatással el tudjam gondolkoztatni az olvasóközönséget. Grizzly barátom és legfőbb taktikai előolvasóm szerint eposznyi a történet, és minden alkalommal tövig rágja a körmét, mire küldök valami új anyagot. Vigyázok hát, szét ne csússzon a kisbolygónként, kristályonként és mítoszonként centire felépített fantasy, sci-fi világom, valami apró porszem miatt, és igyekszem beleélni magam és ezt az áldásos állapotot szinten tartani, az ilyen fullasztóan mással foglalkoztató napokon is, mint a mai. Ezt délre nem hiszem, hogy bármiképpen sikerülne, inkább örülök a lányaimnak, akik most estek haza nyaralásból és teli vannak élményekkel. Örülök annak, hogy itt vannak, de még jobban, hogy ők legalább eljutottak valahová a nyáron. Az embernek ezért már külön örömtáncot kellene járnia szerintem. Nade én erre képtelen volnék és dél körül már biztosan érzem, ahogy lekúszik a gerincemen a forróság a tüdőmből, majd a fejemet átfogja a meghatározhatatlan kín, amivel minden következő légvétel a forró konyhában lehetetlenné válik. Azaz tuti, hogy nem tudok ma olyan állapotba kerüli kora délután, hogy megint írhassak. Pedig muszáj!
A másik kép, ami buzdításul lebeg a szemem előtt, ahogy apukám a még fele ilyen melegben az általam talált recept alapján keltésztát gombolyított a napokban és tessék, rátette az általam kunyorált hagymás krumplikrémet, s végig itt őrizgetve meg is sütötte az én kedvemért. Hozzáteszem, keltésztában csapnivaló vagyok, sütit ünnepi alkalmak előtt be kell gyakorolnom, maradnak a kedvenceim, a dolgozó nők kedvencei, a könnyű, gyors borogatós sütemények. Hozzáteszem azt is, csak, hogy biztos megkövezzetek, hogy apukám idén 83. éves. Ez azért önmagában is elég motiváció kell, hogy legyen, nem beszélve a kettővel megszaporodott éhes szájakról.
Az ebédünk, a mennyei bográcsos pörkölt, a friss nokedlivel végül valahogy csak az asztalra került a nagy diófa alá, az én fejem is kiszellőzött és le is mostam magamról az izzadtságot.
Eljött az ejtőzés ideje is, amikor kötelezően nem mondok senkinek semmit, hogy mivel foglalja el magát legalább egy órán keresztül, csak annyit, hogy néma csendben tegye. A két lánytól némi halk orr alatt morgolódás hangzott, de még csak nem is értettem, szóvá se tettem, a szobájukba mentek kártyázni és olvasgatni. Apuka ledőlt, vagy 25 éve ez a második gyerekkori életének része. Én pedig gyilkos kedvcsináló ismételt mosogatást követően leülhettem végre. Átszellemülni....mondanom se kell, hogy nem sikerült...
Ilyenkor meg szoktam nézni pár jó képet, inspiráló, halk zenét hallgatok, ami most nem annyira megy, hiszen én magam rendeltem el a csendet. Végső mentsvárként olvasni kezdtem egy félbehagyott urban fantasyt. Vámpírok gyilkolják benn egymást és a főhősnő a vámpír-gyilkosokra vadászik. Az izgalom a tetőfokán, a feszített akció dús tempó, a sok szleng, az emberi arcok és álarcok elragadnak, pedig csak egy erős ponyváról van szó. Kicsit túlságosan is elragadnak. Abba kell hagynom! Írni akarok, nem olvasni.
Ez mégiscsak jól esett. A gyerekek jégkrémért jönnek, mikor megnyitom újra az üres lapot. Puff neki! Hát elővesszük a jégkrémet, ami az ő kedvencük, anyu nem kíván semmi ilyesmit. Pedig a csoki az jó és vastagon be van vonva vele. Két pálcikával percek múlva kiesnek a látókörömből, az agyam pedig szivacsos üregként tátong. Biztosan fel tudna szívni valamit, de kiadni magából...
Aztán rájövök, hogy a hőség annyira megülte ma a szervezetem, hogy alig ettem, az ebéd is csínján csúszott le. Csoki kell, a lányoknak volt igazuk, de az édes gondolatára kis émelygéssel reagálok. Mozgok egy kicsit, közben összeszedem a gondolatom a szénhidrátokról, amik olyan ártalmasnak és gonosztevőnek vannak kikiáltva, mint az előbbi könyv vérszomjas vámpírjai. Eleszik az életünket, rosszkor, rossz helyen. most viszont a felfokozott és fárasztó agyműködéshez biofizikai támogatás kell, Sok folyadék, vagyis a jóságos csapvíz és a szénhidrátok, amik nagyon gyorsan megteszik a hatásukat. Kettőt fordulok a mosókonyhában még mindig a feladás legkisebb jele nélkül, homlok ráncolva, mintha gyilkosok nyomában masíroznék, hogy megelőzzem őket. Hopp, már meg is van! Ott a maradék krumplis rétes. Hiszen nekem csinálta az apu. Egy szelet a kistányéron, negyed perc langyosítás, és a homlokom kisimul. A konyhapulton ott az orvosságom. Kis üveg igazi áfonyalekvár. Rákenem a lágy, hagymaillatú, sós tésztára. Utálom a lekvárt, ez az egyetlenem. Na jó, néhanap egy leheletnyi barackosat se vetek meg. De ez, az áfonyadzsem, a tökély! Eszem rántott sajthoz, húshoz, tésztára, vadpörköltbe, de most teljes újítást követek el, talán egyesek szerint merényletet. Meggyilkolom a gasztronómiát, mint gourmand. Lehet, hogy ilyeneket mondotok, de nem érdekel. Adok az élvezetnek. Beleharapok a különlegességbe. Ilyet még sosem éreztem, teljesen átjár az íz és meglepő a harmónia. Az arcom felderül, lelkem kisimul, a szellemem pedig felette lebeg minden dolognak, ami ma történt. Csak egy gondolatra áll meg, mikor összegyűlik ma ismét a család, megpendítem nekik ezt a húrt. Kóstolják meg ők is a találmányomat! Jóleső ráhangolódás, és agyintegrálás közben úgy érzem, eddigi több órás kínlódásomhoz képest ez semmi. S valóban: tíz perc az egész.
Az üres lap feldereng a monitoron és azonnal ráömlik belőlem egyik történetem a másik után. Később ráérek átnézni, javítani és összerázni. Most elragad az alkotás, semmi nem ér el hozzám, csak az erő, amit az áfonyás krumplirétes villantott. Mint Yoda Lukenak, azt hiszem...
...
Ezek itt inspirációhoz a jegyzetben ígért Ajándék zenei válogatás oldalam, akció dús, izgalmas jelenetekhez kiválóan alkalmas zenéi. A gyerekeim fantáziáját is elragadták. :)
Nemsokára megosztom itt a tapasztalatomat arról is, hogyan, vagyis milyen szempontok szerint érdemes neked tetsző zenét bármilyen kreatív alkotáshoz, illetve mit jó figyelembe venned íráshoz való zenehallgatásnál, s a munka egyes fázisaiban. Mert nagyon nem mindegy. :) Jövök az ötletekkel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: