A lány a hátán feküdt. Az orrnyergén gyöngyözött pár csepp veríték. Izzadt, és úgy véltem, ez izgalom.
Az
egyetemi klubban ismertem meg tegnap este. Augusztus óta vagyok ezen a pesti
campuson, de még nem találkoztam hozzá foghatóval. Szabályosan formás volt mindenhol,
és nem viselkedett kihívóan, mint a barátnője, inkább kicsit távolságtartó volt.
Mégse merev vagy zárkózott, sőt, nevetett, és őszinte nevetése által közelebb
kerülhettünk. És az illata! Minden eszenciája
olyan tiszta, jól kivehető, az ősi földi hiedelmek tüzes szellemeitől szűz test
áraszthat ilyet. Úgy balzsamozza szürke belsőmet, mint ahogy az utolsót lüktető
vér semmihez se fogható aromája ízesíti meg a gyilkos pillanatot, kár, hogy
csak az igazi csatákét.
Sokszor
hallottam már róla ezelőtt. A srácok fogadást is kötöttek, hogy melyikük viszi majd
ágyba, ha végre megint eljön a klubba. A haveroknak nem sikerült.
Megközelíthetetlennek vélték és gyönyörűnek. Szőke démon. Így nevezték. Az intelligenciája
miatt ostobán igyekeztek olyan témákat felvetni a társaságában, amikkel
villoghattak, de rajta nem fogtak ki. Számomra az önfegyelme jelzés értékű
volt. Érzékeim fokozottan vonzottak hozzá, mintha csak ő létezne. Lehet, hogy ő az? Mi késztet valakit ennyire
szabályozni az érzelmeit?
Leült
mellém üdén, a srácok mocskos,
bagószagú leheletével keveredő, kesernyés sör és savanykás izzadtság szagba, ami
az orromat facsarta, de ő nem mutatta ki, hogy zavarná. Pedig engem a hányinger
fojtogatott. Fogalmam sincs, minek mentem oda, előre hajolva koncentráltam,
hogy a zajtól ne takarjam el a fülem.
Az
ő természetes illata eloszlatott mindent, mint a fény az egyetemes mélység
sötétjét. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne szaglásszam. Nem voltam biztos
benne, hogy én is vonzom-e őt. Ahogy dumálni kezdtünk, arra jutottam, hogy
simán csak mellettem volt hely.
Tényleg sokat kellett dolgoznom rajta, hogy
felkeltsem az érdeklődését. Szerencsémre táncolni nem kívánt senkivel, pedig
páran bepróbálkoztak, én meg nem mozdultam mellőle, amúgy se vagyok valami nagy
ördöge a parkettnek. Ragaszkodtam szőke fürtjei könnyed illatához és halk
duruzsolásához ebben az emészthetetlen bűzben és zajban.
Ezen
a szombaton nosztalgia diszkó volt, a ’80-as, ’90-es évek és az ezredforduló
tiszteletére, és ahogy előre szaladt az este, úgy hatott a zene egyre jobban a
társaság érzelmeire és a hangulatára. Láthatóan a többségnél az elfogyasztott
pia, meg a körbejáró cucc hatására gyengült az önkontroll. Csókok, nyílt
simogatások, verbális és nonverbális udvarlás kapott teret az asztalunk körül s
a ricsajból mindenféle fura vallomásokat hallottam. Én is ittam egy pohár
világos csapoltat, de messze nem befolyásolt úgy, mint a haverokat a koleszből.
Mondjuk udvarolnom kellett volna, mert nagy volt a késztetésem, kellett a
tiszta fej. Ő is józan maradt.
Végül csak elszakadtam őszőkeségétől, és hoztam egy-egy pohár tokajit
neki, a barátnőjének, akivel nyomult, meg magamnak. Mire visszaértem a másik
csaj eltűnt.
– Hát
te kettőt fogsz inni. Eszti elhúzott Félixszel.
–
Majd visszajön. – Nem tudom ezt minek szántam, mert bizonytalan dolgokat nem
szoktam állítani. Értetlen arcot vághattam, mert hozzáfűzte:
–
Én mondtam neki, hogy menjenek nyugodtan, hazatalálok.
A
szememet fürkészte. Álltam a tekintetét, cserébe én szólaltam meg először:
–
Nem láttalak még itt.
– Én
se téged. Ritkán bulizok, ez kivételes este.
Honnan is tudhatná, hogy mennyire! Mégse
mondhattam ki, hogy rájöttem, őt kerestem.
– Amúgy Barna. Mármint a nevem.
Elmosolyodott és elvette az egyik boros poharat.
–
Rendben, „Amúgy” Barna! Anna vagyok. Hová valósi vagy? Erős az akcentusod.
Nekem
is lazítanom kell, végtére is mindjárt vége a bulinak, bár nem sejtettem,
milyen hamar. Ezért válaszul kivillantottam hibátlan fogsoromat.
– Anna,
ez hosszú, nem számít! Svédországban nőttem fel – azt hiszem, de elharaptam a mondatot. Igazán nem emlékeztem a gyerekkoromra –. Anna, Anna… – ízlelgettem a nevét – honnan is?
Ugye te se pesti vagy?
Beszélgettünk a koleszos életről meg a közelgő vizsgaidőszakról, azokról
a tanárokról, akik szinte mindentudónak adják el magukat, és megegyeztünk
abban, hogy talán az élet sok dolgáról feleannyi fogalmuk sincs, mint nekünk.
Ezen egyikünk se nevetett. Lehet, hogy mindketten komolyan gondoltuk? Elmesélte
azt is, hogy miért szereti a vidéket.
–
Imádok csavarogni. Ha rám jön a bolondóra, kibicajozok, órákat fekszem a fűben
és a tücsköket hallgatom. Baromi jó nem csinálni semmit, nem idegesíteni magam
más hülyesége miatt.
–
Az tényleg jó lehet – hagytam rá, bámulva a lelkesedését. Elkönyveltem a
szerencsémnek, hogy nem kell megjátszanom magam előtte, hiszen a természet
engem is húsba markolóan érint. – Én a földek szagával vagyok így, mindenhol
más. Eső után különösen csábít. Láttad már, hogy csíráznak a magok?
–
Hát nem kifejezetten figyeltem.
–
Igazából én se annyira – zártam rövidre. Nem akartam azt mondani, hogy valójában
fogalmam sincs, honnan jön belőlem ez a rajongás. Mindig bennem volt, amióta az
eszemet tudom. – Anyámék, meg a nagyanyámék is földdel dolgoztak.
„Nem igaz! Querolvmankm a te anyád. Mindig
tudtam, hogy lassú vagy. Olyan nehezen jegyzel meg dolgokat. Nem köztünk jöttél
a világra, hanem az Ősiek régi földjén, fiam. Az új qurialkm
befogadott, hasznunkra lehetsz az elemző agyaddal, a megfigyelőképességeddel. És
a fizikai képességeid bizonyítják, hogy a régiek genomja is kellően alkalmas
katonai feladatokra, akárcsak a mienk.”
A
hang a fejemben megkérdőjelezte bennem, hogy nem kerültem-e közelebbi
kapcsolatba valami szerrel, amivel nem kellett volna. Elképzelhető, hogy egyik
haverom belecsempészett valamit az italomba, de lehetetlen, végig az orrom
előtt voltak a poharaim. A hang senkiéhez se hasonló, mély és borzongató
torokhang volt, valami kattogó aláfestő gégehanggal és morgással. A nyelv első
hallásra idegen, eltért mindentől, amit ismertem a földön, mégis világosan
értettem. Úgy tűnt, mint egy emlékfoszlány. Megpróbáltam hát elhessegetni. Tuti
valami filmből vehettem.
„Mire kellek én neked? Katonai vagy hóhéri
feladatokra? Mi az igazság Kyrynnelm? Bolygóformálók
vagyunk, nem gyilkosok.” – csattant fel bennem egy valamivel kellemesebb
orgánummal. És mintha választ vártam volna a kérdésre egy pillanatra.
Megráztam
a fejem és felhörpöltem a másik lánynak szánt italt is. Édesen émelyítő volt.
Anna
ásított, amikor a DJ egy lassú hazai rockballadába csapott, a reményről és egy
éjféli lányról.
Valamivel 1 után járt az idő, és az elázott szobatársam, Karesz a telóján
böngészve talált egy értéktelenül megírt tömegcikket, ami szerinte nagyobb
népszerűségnek is örvendhetett volna a neten. A véleményünket kérdezte, de
hamar kiderült, hogy a bandából csak ő olvasta. Mindenesetre erőltette a témát,
ahogy a részegek szokták. Én ismertem a sablonosnak tűnő sztorit a
sorozatgyilkosról, aki néhány éve végig tarolta Nyugat-Európát, többnyire
egyetemeken, többnyire szex után végzett a többnyire női áldozataival. Végül
eltűnt, hogy aztán Lengyelországban, majd Szlovákiában fedezzenek fel hasonló
eseteket. A gyilkosságok során mindig eltűntek az áldozatok egyes testrészei, főleg
belső szervek, leggyakrabban a szívük.
– Ja,
az a szexuális aberrált? Hallottam, de igazából nem tudok mit mondani róla. –
mondtam őszintén, biggyesztett szájjal vonva vállat. Gyomorforgatónak találtam
a témát egy laza éjszakához, de még ezt a gondolatomat se volt gusztusom megosztani
róla a társasággal. A lányra kúszott a pillantásom. Teljesen elfoglalta a
fejemet. Szívesebben lennék vele kettesben, mint hogy a végén buta
rémtörténeteket taglaljunk Karesszal hajnalig. Haza kell vinnem! De hogy tehetném ezt vele?
Anna fészkelődött a padon, és én közben nem bírtam levenni róla a tekintetem.
Áradt a belsőjéből valami, amire szükségem volt, mint a levegőre. Tudtam, hogy
ő az!
–
Néhány éve – szólalt meg halkan kettészelve a közénk telepedett csendet – Kanadában
és az USA-ban is voltak hasonló esetek. Alaszkából haladt a gyilkos délre. A
nagynéném kint él Kaliforniában, ő mesélte. Aztán vége lett, mintha sose
történt volna semmi, a szervek se lettek meg, a gyilkost se kapták el. Amúgy
keressetek rá! Tuti van még valami fent róla.
–
Remélem, itt is vége lesz – jegyezte meg valaki.
–
Itt nem volt egy eset se – mondta Karesz –, csak Pozsonyban, nemrég, baszki, a
nyár végén.
–
Az meg baromi messzi van – jegyeztem meg Karesz szemébe nézve, biztosítva róla,
hogy felesleges belemélyedni az egészbe. Meleg fojtogatta a bőröm pólusait. Fújtatni
vagy izzadni szerettem volna, mint a többiek, de egyik se ment.
Anna elnyomott egy újabb ásítást, aztán csupasz karomra tette a kezét.
Ahogy hozzámért, felkúszott a nyakamig egy vibráló érzés. Ismerősnek tűnt.
Elvörösödött, pedig nekem illett volna, hiszen ilyesmire vártam. Összefutott a
nyál a számban és görcsösen nyelnem kellett.
–
Menjünk? – kérdeztem a kimondatlan kérésére. – Elkísérlek a koleszbe.
Egyenesen meg kéne kérnem, hogy jöjjön fel
hozzám. Annyiszor csináltam már, de most nem akarom. Nem akarom elveszíteni az
ő belső eszenciáját, anyagtalan idilljét!
Egy
óra múlva, magam se tudom, hogyan, mégis nálam kötöttünk ki, és über késői -
vagy korai? - kajálást csaptunk a hűtőből. Azt játszottuk, hogy az összes ételt
kipakoltuk és alaposan megnéztük magunknak, én komótosan meg is szaglásztam,
aztán egy érzelemhez hasonlítottuk, vagy kimondtuk az elsőt, ami eszünkbe
jutott róla. Talált egy csomó gyertyát és mindet meggyújtottuk. Imbolygó
lángjuk a falakra kente mozgó árnyékunkat, mint eleven kísérteteket. Asszociáltunk.
A másik közben elfordult és megpróbálta kitalálni, mi az. A sajton hosszan nevetett.
–
Hogy juthat az eszedbe egy lágy sajtról a gyászos szomorúság?
–
Hát nem tudod? Paracelsus szerint a halál a bélben lakozik, és a sajtot nem
könnyű a gyomrodnak megemészteni – magyaráztam a bizonyítványom, kihasználva a
helyzetet, feszes hasára tettem vékony ujjaimat.
Komolykodó
arcot erőltetett magára, mint egy játékba feledkező gyermek.
–
Nem is vagy olyan alexitímiás, mint amilyennek elsőre látszol!
Érzelmi analfabéta? Pedig, ha tudnád! Ha az érzékszerveim pótolhatnák az érzelmeimet, én
lennék a leggazdagabb a földön! Elfintorodtam.
–
Az azért sok mindent megoldana, mert az egy betegség, ami azt feltételezné,
hogy képes vagyok érzelmekre, és gyógyítható volnék.
–
Ebben semmi vicces nincs! Szerintem a lelki betegségeket nem lehet gyógyítani,
csakis a szeretettel lehetünk képesek kihozni egymásból a legtöbbet.
Láttam
rajta, hogy szórakoztatom, pedig nem tartottam magam zseninek, de sok haveromnál
biztosan több dologról tudott velem szólni. A humora pedig pont olyan fanyar,
de egyszerű volt, mint az enyém. „Mint az
őseimé – szokta mondani Karesz. –
Bizonyos szempontból pont olyan vagy, baszki, mint ők. Mint valami öreg. A
kényes modorod is olyan.” Fején találta a szöget. Lehet, hogy ezért
vonzódott hozzám Anna?
Valójában
az én céljaim és az ő békéje tökéletesen összeillettek. De mik is a céljaim?
Eltűnt a fürdőben. Kisvártatva fürdőlepedőbe csavarva jelent meg, és fel
kellett ugorjak a székről, olyan illatfelhő kísérte, hogy nem bírtam ellenállni.
A széket is feldöntöttem, de nem törődtem vele. Nem pakoltam el, arra gondoltam,
ha elmegy, megcsinálom, aztán elmosogatok. Ahogy bámultam, gondolataim a szoba
romjairól végleg elterelődtek. Egy gyertya még nem fúlt a saját nedvébe,
erőtlen élni akarásán túl csak a város fényei világítottak be a függönytelen
ablakon.
Apró léptekkel jött, odabújt hozzám és szájon csókolt. Nem zavartatta
magát. Nem szólt, de úgy gondoltam, talán ő is úgy találja, hogy száz éve
ismerjük egymást. Minta tudná, hogy rá vártam ez alatt. Az érintése megint
felkorbácsolta az érzékeimet. Valami kitörni készült belőlem, de visszafogtam. Csend
volt körülöttünk, kora hajnali csend, a szobatársam elmarad reggelig, hogy
látott vele eljönni a klubból. Senki se
zavarna meg, ha…
–
Meg se ágyaztál? – Szétzilálta a gondolataimat. – Vagy nem akarod? Elég hűvös
van itt.
Eszembe villant, hogy kinyitottam az ablakot, amikor megjöttünk, olyan bántó
szag ült a szobában. De nem csuktam be, jobb, ha így marad. Inkább átkaroltam.
–
Dehogynem. Az első perctől – súgtam a fülébe kissé rekedten. Tökéletes lány.
Magammal
húztam a matrachoz, az ablak alá. Megcsókoltam és tudtam, hogy néznem kell,
mielőtt végleg elmegy. Látni akartam, mire, hogyan reagál és láttam is. Érezni,
mikor, mit érez legbelül, de erre - jól tudtam-, hogy képtelen vagyok. Egy érzéketlen
tuskó voltam hozzá képest, míg ő egy finomra hangolt érzékelő műszer a
láthatatlan érzelmek s hangulatok vibráló csillagködében, amit
ellenállhatatlannak találtam.
Engem
csupán kifinomult érzékszerveim különböztettek meg másoktól, és biztosan megint
csak behelyettesíteni leszek képes gondolatban a hangulatai, érzelmei és
érzékei játékát a teste jelzéseivel. Az emberek maguk sem tudják, mi a pontos
összefüggés ezek között a dolgok meg a lélek között. A lélek és a földi élet
között. Ha tudnák, talán nem uralnák le ilyesformán az élővilágot, mert előre
látnák, milyen következményei lehetnek, ha az megtagadná az engedelmességet. Kényszert
éreztem hát, hogy figyeljem őt és adjak neki valamit, amire nagyon vágyik. Megint
ugyanaz, olyan ismerős a helyzet, mintha százszor átéltem volna már, de nem. Egyetlen egyszer sem!
Gyengéden
hanyatt fektettem és mellé feküdtem az oldalamra. Magam sem tudom, milyen
hosszan tapasztottam az ajkára az enyémet. Azután végig csókoltam, szaglászva a
bőrét, minden illata csodálatos volt elgyötört szaglásomnak. Felkönyököltem és
leplezetlenül néztem. Végre megtehettem, csakis az enyém volt. Onnantól nem
érzékeltem az idő múlását, de közben kivilágosodott. Úgy hiszem, órákig azt
csináltam vele, amit szerettem ebben az egészben. Ebben az egész rohadt mesterségben.
Katona vagy hóhér? Sosem döntöttem
el, és úgy rémlik, hogy nem is kaptam választ rá.
A
lány a hátán feküdt. Az orrnyergén gyöngyözött pár csepp veríték. Izzadt és úgy
véltem, ez izgalom.
Mindent
kitölt ez a pillanat. Hagyom, hogy fokozatosan átvegye felettem a hallásom és
érzékeny szaglásom az uralmat. Szinte a zsigereimben érzem zabolátlan szívverését,
ahogy egyre hangosabban dübörög. Mint amikor egy gép hajtóműve munkába lendülve
morajlik, és az ereiben izgató surrogással lüktet a vére, végül mégis
megpróbálja fegyelmezni. Sokan megpróbálják ilyenkor, mintha felül akarnának
emelkedni a testi érzésen vagy elhúzni azt. Úgy tűnik, a légzésével szabályozza
a szívét, mintha elkerülhetné végzetét. A mély, elnyújtott légvételektől lelassul
a szívverése, hogy aztán újra eszement tempóba kezdjen. Elképzelem azt a sós-édes,
fémes szagot, a véréét. Menthetetlenül vonz. Sokszor éreztem már hasonlót? Nem akarom tudni! Nem! Nincs itt az ideje!
Erőszakos szél csapkodott néhányat a nyitott ablaktáblákon és gyorsan hagyta,
hogy megfeledkezzek róla.
Még
egyszer belefogtam, hogy az ujjaim és az ajkam nyomán Anna elvesszen ebben az
érzéki ködben. A srácok úgy mondanák, hogy kell még egy a kis lelkének. Nekem
meg csak ennyi kellett, engem ő nem volt képes kielégíteni. És nem akartam tovább
húzni, mert észrevettem az ablaküveg tükrében Kyrynnelmet. Az átjáróból figyel minket. Az
átjáró! Az Ősiekre! Már nyitva van! Váratlanul minden eszembe jutott, ahogy
annak lennie kell.
Letaglózott
és felemelt.
Hirtelen
tényleg hűvösnek éreztem a levegőt ezen a kimerült, földi hajnalon. Hűvös és
nehéz volt. Annán is végigfutott a borzongás, libabőrös lett. Az emberek mindig
rosszul viselték a qurialkm parancsnok leheletét, csakúgy, mint azt az utolsót,
a sajátjukat. Milyen gyengék, pedig semmit se tudtak róla, míg engem ő apámként
edzett és nevelt ifjúságom évszázadában. Ő készített fel az utazásra. És mióta
a Földet járom, keményen áll az ügy mellett. Én nem mondhatom magam keménynek. Sokat
vitáztunk az elején, mert az ember olyan más, mint gondoltuk, annyira
különbözik mindentől, amit eddig láttunk. Annyira függ a lélektől, hogy általa
rávezethetnénk, miként hozhatná rendbe ez a magát uralkodónak vélő faj a viszonyát
a természettel, hogy ne késztesse pont a kényes lelke a kék bolygó
elpusztítására. Mert a földi környezet már feladta az alkalmazkodást, s mi nem
engedelmes, azon képtelenség zsarnokoskodni. Furcsa módon az emberek is tudják
ezt, mégse azt teszik, amit kell. A vezérem biztos abban, hogy esetükben, ha
egyszer az értelem nem hat rájuk, úgy a lelkükön keresztül lelhetjük meg az
utat. Csakhogy nem találjuk a lelküket. Kutató és elemző vagyok. Már rég tudnom
kéne, hol van, hogyan férhetünk hozzá. Annyiszor kerestem már. Annyi mindent
olvastam róla, például: Freudot, Youngot, Descartes-ot, Buddhát, Jézust. De
talán a sors fintora, hogy nekünk semmink sincs, ami az ember lelkét mozgatja.
Érzelmeink sincsenek, csak sivár kapuk vagyunk, amin az ingerek áthaladnak, míg
agyunk megemészti. A körülmények hatnak picit a hangulatunkra, ami ettől
változó, csak, amennyire mondjuk a túléléshez, vagy fajfenntartáshoz kell, de
az nem érzelem, inkább ösztön.
Úgy
vélem, igaz, hogy az emberi lélek tüze az érzelem. A közönytől a felindultságon
át a szenvedélyig. Amelytől annyira színesen változatos, sokszor hangulatfüggő,
indulatos, nehezen határolja el magát a saját fájdalmától, talán ettől olyan
törékeny, és mégis lehet majdnem olyan tökéletesen kegyetlen, mint egy qurialkm. Szenvtelen, érzelemmentes, de én tudom, hogy
ez minden esetben csak a látszat. Az ember képes magára erőltetni, felvenni,
mint valami jelmezt, ahogyan sok más érzelmet is
képes eljátszani kedve szerint. Mégis mindig tudtam, hogy ezek a megfoghatatlan
érzelmek vezetik és építik a lelket. Fogalmam sincs, miképpen képes valaki ignorálni
őket, s valóban hidegnek mutatkozni, mint a kő, ami védelmet adhat a törékeny
testnek. Persze, találtam ilyeneket is. Akiket valójában kerestem, azok már-már
lélekvarázslók, de legalábbis a lélek nagy tudói, mesterei. Kívülről és
belülről szemlélik az egészet. Anna nem bizonyult ilyennek, még csak hasonlónak
sem. És nem is hideg, egyszerűen csak kiegyensúlyozottnak mondanám, érettnek,
mint aki tudja, hogy melyik az a csábítás, ami egy életre szól, mint az igaz
emberi szeretet. De talán a szíve árulkodó lesz, talán megszületik a kapcsolat.
Vajon egyszerűbb dolgom volna, ha az átjárón keresztül tudnám vinni őt? Nem az
első volt, akire úgy gondoltam, értékesebb életében és tudtam, hogy egyre
értékesebbeket fogok találni a szisztémámat követve. Az átjárón viszont csak a
mi fajtánk juthatott át élve. Mint ahogy át is alakulhattunk emberivé és
vissza, hogy mindkét világban jól bírjuk. És kedvünk szerint el is feledhettünk
minden felesleges tudást, hogy mindig képesek legyünk koncentrálni az aktuális
feladatunkra.
Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok. Az
a küldetésünk, hogy anélkül, hogy teljes fajokat kiirtanánk, és ezzel végletesen
beleavatkoznánk a haldokló bolygók fejlődésébe, megtanítsuk valahogyan a lakóit
az életre. Találkoztunk már vegyi életformákkal, amik kémiai jelzésekkel
érintkeztek egymással és reakcióik majdnem kioltották egyik, vagy másik életet
maguk körül, de velük is megtaláltuk a kommunikáció módját. Leltünk már másik
zöldbe burkolt bolygót, de ott sem bizonyult olyan nehéznek hatni a szerves
élőlényekre, mint itt, a Földnek keresztelt bolygón, ahol az emberek bonyolult
beszéddel és jelzésrendszerekkel kommunikálnak egymással, és pontosan tudják, hogy
veszélyeztetett a bolygó, mégis lelki tényezőkre, érzelmekre hagyatkoznak.
Ahhoz még nem voltam velük eleget, hogy megértsem, ahhoz meg talán sokat is
láttam már, hogy újabb és újabb kérdéseket vessen fel a viselkedésük. Mert
mindannyian mások. Nincs két egyforma ember, ebben biztos vagyok. Sem
testfelépítésük, sem értelmük, sem lelkük, sem érzelmeik nem ugyanolyanok.
Kinyílt
érzékekkel néztem ahogy egy csepp az összeszorított szeme sarkában is
megcsillant a reggeli derengésben. Megfeszültem. Nem láthatja Kyrynnelmet.
Mégis…tudja? Honnan? Érzi? Vagy ezt hozta ki belőle a gyönyör? Mint a
véglegesség, vagy a félelem? A lélekről azt vallják, hogy képes megérzésekre.
Talán csak megérzés. Végeztem, elvarázsoltam a testét, az érzékeit újra. Most
kell megtennem. Muszáj? Most sem várhatok
választ.
Rájöttem,
hogy a kést a párnám alá rejtettem. Hosszú, keskeny, kétélű penge. Óvatosan
kitapogattam és megragadtam a nyelét. Kihúztam és felemelve még utoljára beleszagoltam
a lány nyakába. Nem éreztem a félelem ismerősen csípős szagát. Még izzadtan is
jó illatokat párolgott. Akkor mégis kipattant a szeme és elkerekedett. Azonnal
elterjedt körülötte a nehéz szag.
–
Magammal viszlek, Anna. Így kell lennie. Megígérem, míg én élek, mindig őrizni
foglak!
Átfutott rajtam, hogy ezt nem tudom teljes valójában teljesíteni, hisz
alig ismerem, s nem tudom mindenestül magammal vinni, csak ahogy egy emléket
cipelhetek, de csak kimondtam.
Elfojtottam
a sikoltását a tenyeremmel, ránehezedtem és a mellkasába szúrtam a fő ereknél.
Az aortából indulva, sebészi pontossággal kimetszettem a szívét. Alig szenvedett.
A tekintetéből eltűnt mindaz, ami emberré tette. Csak arra tudtam gondolni,
hogy nem kell már sok vért ontanom. Nem akarom érezni ezt a fémes, lucskos,
semmihez se fogható szagot. Bolygóformálók
vagyunk, nem gyilkosok. Pont ez a lényeg. És az, hogy a qurialkmok nem
éreznek, mint az emberek. Nincs lelkük. Sajnos.
Az alaposan bebugyolált csomagot vittem az
ablak tükrének átjárójában várakozó parancsnokhoz, és rájöttem az igazságra.
Arra, hogy rossz kérdést tettem fel annak idején. Nem az a kérdés, katona vagy
hóhér, hanem az, hogy régi, vagy új? Mi mindenben különböznek a régiek az újaktól?
Az Ősiek egyenes leszármazottja vagyok, az anyabolygóról juttattak ki az űrbe
az Újak gondjaira bízva, mert segítségül szántak nekik. Míg a qurialkmok,
vagyis az Újak a dimenzionális univerzumokat szelik számolatlan idő óta.
Biztosan megváltoztak, a külsejük is más kicsit, mint az enyém, vagyis az őseiké,
de a lényeg, az bizony belülről fakad. Az értelmük tudja, mi a helyes és
helytelen. Az Ősiek szabályait veszik törvényként. De talán az általuk sosem
látott Ősiekben, tehát így bennem is van valami, ami belőlük réges-rég
kiveszett… sajnos. Igen, ezt is sajnálom! Szintén szánalmat fedezek
fel magamban, ahogy egyre az embereket kell ölnöm. Szánalmat érzek! Erről van
szó!
Kiabálnom kéne, de hallgatok, sajnos nem ismerem az indulatok
természetét. Indulatok? Érzelmek? Szánalom?
Bennem? Ha mégis volna, tanulnom kéne és megértetni magunkat azzal az
igazán fejlett és tudatos emberrel, akit keresek, és ha létezik, meg fogok
találni. De pont tőlük tanulni az érzelmekről, akik képtelenek használni és érzés
függők?
Sóhajtva
lépek át. Átlényegülve adom Kyrynnelmnek a szívet
és hangot adok a kételyemnek, hogy ő lett volna, akit keresünk, aki uralni volt
képes a lelkét. Valahogy bizonytalan lettem abban, hogy az emberi lét
lényegének tartott lelket ebben az izmos húsdarabban találjuk, de ezt, mint sok
mást, megtartom magamnak. Mielőtt munkához látnánk vele, az előbbit
nyomatékosítva közlöm, hogy a vizsgálatok után Nepálba megyünk. És ha ott sem
találunk senkit, akkor meg kell vitatnunk, hogy befejezzük földi küldetésünket
dolgunk végezetlenül.
Bolygóformálók vagyunk, nem gyilkosok. Csak el ne felejtsem! Szükséges ez a fajta
tudatosság, mert az embereknek is érezniük kell, hogy változásra van szükségük,
és felül kell emelkedjenek minden másféle érzésen. Rá kell jöjjenek maguktól is,
érezniük kell, hogy mi a jó az élőhelyüknek és általa saját maguknak.
Mélyen
legbelül tudom, hogy csak időre van szükségük. Remélhetőleg már csak kis időre,
mielőtt a ragyogó Föld elszürkülne a lélektelenül pislogó csillagok között.
***
Ha tetszett olvass még hasonlóan rövid novellát!
A remény bolygója
A kapcsolat
Fantasy témában ajánlom figyelmedbe:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: