Pengék hűsége
-regény-
1. fejezet
A kabátlopás
-részlet-
Nem jövök többé ebbe a városba. Ha még
egyszer eldönthetem, kihagyom. A nappal perzselő. Az éjszaka a Köd fényében
fagyos. Pont, mint az emberek. Még ha kiszámíthatók is, nem tudsz rájuk
felkészülni. Nem beszélve a mélyen tisztelt többiekről. A hideg futkos a
hátamon tőlük. Nem jövök ide soha többet. De úgy hiszem, sosem én döntöttem
ilyen horderejű dolgokban.
Ez a mai tanulság.
Annyi eszem lehetett volna, hogy rögtön
belebújok a kabátba. Hülye voltam, mert attól féltem, hogy túl hosszú és nem
tudnék benne szaladni. Hát most meg tőle nem bírok. Alig tettem meg három
saroknyi hosszt, alig pár mérföld, máris málhásnak érzem magam. Mint aki a
toronyórát csapta a hóna alá, lassan már ketyeg is. Nem tudnék nagyobb dolgot
cipelni, pedig a súlya nem olyan vészes, de próbálj csak egy hosszú, bundás
balon-köpennyel a kezedben menekülni. A tulajdonosa mégis lemarad, amikor
bekanyarodok egy szűk sikátorba.
A sikátor végét fal zárja el. Eddig emelkedőt
jártam, majd megfulladtam, most meg kiderül, hogy vége. Zsákutca.
A nap már olyan alacsonyan jár, hogy
jótékonyan árnyékba burkol az épületek hátsó fertálya. Talán a kereskedő nem
látott befordulni az előző kanyartól. Talán nem segít neki senki. Egészen hátra
osonok, amilyen halkan tudok. A hátsó fal alacsonyabb a közre fogó
háztömböknél, de nem tudom megállapítani, hogy ház vagy kerítés. A teteje
lapos. Olyan egy, másfél emeletnyi, nem több.
Jobban összeszorítom a kabátot, és egy nagy
lendítéssel feldobom. Úgy hallom, fent puffant halkan. A csomag célhoz ért, már
csak magamat kell utána lódítanom. Túl sima felület. Most először bánom, hogy
nem macskának vagy madárnak születtem. Igaz, akkor meg éjjelre mindig meg tudnám
húzni magam valami fedett, biztos helyen, nem kéne a kabát.
Az egyik szomszéd ház ereszcsatornája
strapabírónak látszik. Könnyedén húzom fel magam rajta, mint egy akrobata. Ja,
hogy az is voltam már. Megy ez, csak félek, túl nehéz vagyok. Recseg ropog az
egész eresztékeiben. Jó zajos, de legalább veszélyes.
A házak közti nyílásban megjelenik néhány
alak. A mindenit, de megszaporodtak ezek!
Remélem, csak kóbor járókelők és mind nekem szurkol.
A remény mégse hal utoljára. Jó hangosan
felnyög a bádogszerkezet, egy reccsenéssel kiszakad a falból és borsództató
csikorgással hajlani kezd.
– Ott van! Ő az!
A kiáltásra beözönlik azt hiszem, a fél utca.
A hórihorgas kereskedő jön elől, akinek az éjjel jusztis befagy a feneke, ha
nem megy haza hamar. Kezében valami hosszú. Bot lehet, még mindig nem változtam
macskává, nem látom a sűrűsödő sötétben. A tömegből valaki jól érthetően
buzdítja:
– Adjon csak neki! Pár napja a kantinom
fagyasztóját törte fel. Reggelig üldöztem. A zár meg tönkrement, egyik baka se
vette észre, és a hőségben megromlott mindenünk.
Nem túl elegáns, de legalább kiszámított
mozdulattal pont az kereskedő orra elé esek. Nem sokat tudok tenni, akkorát
kaptam a kőtől, hogy gyorsan eldöntöm, fekve várom meg az első ütést. Amilyen
magas, úgyis elvesznék vele szemben állva. Talán vissza se tudnék ütni
érdemben. Nesze neked hosszú kabát. Ja, persze, hogy növésben vagyok, és én se
leszek alacsony. Akkor viseld el a következményeit fiam! Egy hang nélkül
összekuporodok a kövön, mintha tudnék babszemnyire. A lehető legkisebb
felületet üthesse rajtam.
A kereskedő akkor mindkét kezével megfogja a
botfélét. Lassan, mintha máris kínozna, a két végére csúsztatja a kezét. Szinte
látom az elégedett vigyort homályba bújt arcán.
Kardhüvely utánozhatatlan, surrogó sikoltása
hallik, ahogy elengedi magából a hosszú pengét. Kimeresztem, hogy azután
összeszoríthassam a szemem. A felemelt penge megcsillan. Lever a víz. Végem
van.
(...)
A 'Pengék hűsége' című regényből itt olvashatsz még részletet!
A 'Pengék hűsége' című fantasy regény fülszövegét itt olvashatod el!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: