Légy az, aki csak akarsz! - novella

Balogh Krisztina:

Légy az, aki csak akarsz!

 

  Ma csendes tavakhoz, erdőkbe és bámulatos előadásokra járok. Akkoriban, amikor ez a történet kezdődött, fiatal lány koromban Veszprémbe jártam sokat. Volt ott egy csodás kis társaság, amatőr és vérprofi színészekkel. Én mindig csodáltam ezt a kreatív és életigenlő közeget, a sok könyvet, ismeretet, amit hordoztak magukban, és ahogy azt képesek voltak megosztani velem, a szárnypróbálgató, bátortalan kismadárral. Néha játszottam is velük egy házi lakásszínpadon, ami roppant családias volt, hiszen a teázás és a süti evés között a közönség soraiból álltunk fel a belépőnkre. Így annál is izgalmasabb volt, mert ha nézőként nem ismerted a szereplőket, akkor nagyon meglepődhettél. Így sokan mindig azt várták, hogy a mellettük ülő felpattan és belép a szerepbe.

  Igaz, hogy én inkább versben, prózában, monodrámában voltam a legjobb, mégis jó volt kipróbálnom magam. Az egyetlen és óriási gond az volt, hogy kis közönség előtt annyira izgultam és szégyelltem magam, ami nagyon visszavetette a színjátszás örömét, a mindenkori belépőm erejét. Úgy éreztem, hogy ezzel a színész társaim alatt vágom a fát, hiszen az egész darab rovására megy, ha nem vagyok képes azonnal felülemelkedni magamon. Még ha csak néhány másodpercről, rosszabb esetben pár percről volt is szó.

  Egyre többször vállaltam el sokkal, de sokkal nagyobb előadóterekben, akár magányos, egyszemélyes szereplést, csak ne rontsak el mindenkinek mindent. Pedig igazán a lehető legtöbb támogatást kaptam akkor, attól az aprócska, félamatőr társulattól, akiktől autodidakta módon rengeteget tanultam. Nagyon szerettek és nagyon szerettem őket, ahogy egyébként nagyrészt vissza-visszatérő vendégeinket is. A nagyobb színpadok, színházak, kultúrházak előadótermek viszont támogatóbbak voltak számomra, és a természetes lámpalázat egy pillanat alatt leküzdöttem, hiszen nem ismertem a nagyközönséget, s nem is igazán láthattam őket a reflektorok fénye mögül. Nem úgy voltam, mint anyukám, aki nem kezdett el a templomi kórusban szólót énekelni, amíg az őt nevelő dédiék elő nem bújtak, s meg nem látta őket a sorok között.

  Ez a másik oldal egyre jobban csábított, de olyan keveset tudtam, olyan sokat kellett még tanulnom, és annyira rettegtem a színművészetire felvételizni, az én arcommal, az én bocs, hogy élek stílusommal, hogy nem léptem meg, és a nagyszínpadok így rejtegették előlem a korlátlan előadói szabadságomat. Az igazi okom persze az volt, hogy féltem a vizsgabiztosoktól. Az általam hősként tisztelt és szeretett, közismert művészek kritikáitól. Pedig egészen kisgyerekkorom óta színész, előadóművész, rendezőforgatókönyvíró szakra akartam menni.

  Hát így történt, hogy apránként el-elmaradoztak a nagyobb és a kisebb helyszíneken is a fellépések. És beletörődtem, hogy belőlem soha a büdös életben nem lesz színész. nemhogy ismert, profi, végzett színész, de amatőr sem.

  Éjszakánként a lakászsínházzal álmodtam. Nappal hatalmas közönség előtt lubickoltam az elismerő tapsviharban, könnyezve a meghatottágtól, elképesztően laza voltam, és fantasztikusan éreztem magam…a képzeletemben…

  A mai napig minden ellazult álmodozásom ekörül forog. Előadok valamit, tanítok, anekdotázok, verselek, prózázok, játszom azon az évről évre egyre nagyobbra és nagyobbra nővő színpadon és közönség előtt. Ma már vannak sejtéseim, mi mindent jelenthet ez, de akkor, halvány lila dunsztom se volt róla. Elteltem félelemmel és fóbiákkal, még a hétköznapi munkámban a saját kollégaim előtt se nagyon mertem megszólalni, nemhogy színpad. Már nem is értettem, mit akartam én?

  Mígnem egy esős augusztus végi napon, kevéssel ebéd előtt megcsördült a piros vonalas telefonom.

  – Gyere el, kérlek! Jönnöd kell! Súlyosan lebetegedett…Vagyis belebetegedett…kirúgták szegényt a színházból… az az új rendező…Hallottál róla? Igen? Na, mindegy milyen…csak szegény csajszira meg rájár a rúd…helyettesíteni kéne és rögtön te jutottál eszembe. Te ismered ezt a darabot, játszottuk együtt, szerintem elég átfutnod, baromi gyorsan olvasol, és már tudod is! Te olyan vagy! Pont te kellesz! Hogy a francba ne lennél rá alkalmas!? A tiéd a szerep! Ez egy főszerep! Ugye, feljössz Veszprémbe a Várhoz? Az Elefántban foglak várni, csak mond, hogy igen! Jó, jó, rendben, gondold meg, és üzenj kérlek! Akár a szüleimnél is hagyhatsz üzenetet, most is tőlük hívlak! Kérlek, gyere, mind számítunk rád! Most rohannom kell a Színházba, kosztümös próba lesz. Este meg…tudod…Nem búcsúzok, remélem látlak!

  A vonal bontása után beállt néma csöndben, csak az egyenletes, szaggatott foglalt jelzés, aztán a bántó búgás volt velem, de mintha nem is hallottam volna, még jó ideig álltam a tűzpiros telefonkagylóval a kezemben. Bénultan fogtam fel, hogy felelősségem van. Felelősséggel tartozom a társulat iránt. De már akkor tudtam. Nem fogok menni. nincs az az Isten, hogy még egyszer átéljem azt a szörnyű kínt az előtt az aprócska, szinte a szádba lihegő közönség előtt, akik gyakran még azt is tudták, hogy ma milyen lábbal ébredtél, és hatott-e a reggeli kávé, tea, vagy nem, és ezért hány cigit szívtál el titokban.

  Nosztalgiázni kezdtem és úgy alakult, hogy még aznap, lefekvéskor előszedtem a fényképalbumomat. Igen, mert nekem is voltak féltve őrzött fotóim. És mit ad Isten, minta csak jelet küldött volna, kihullt egy kép a lapok közül, amit csak úgy hanyagul bedobhattam, pedig biztosan sorba akartam fűzni a többi közé. Egy kép a kétszobás lakásszínházról, ahol egyikben valaki tán’ teát tölt magának, talán az ifjú primadonnánk készítette hársfateát, a nagy szobában pedig éppen legyűröm a torkomban dobogó szívem, és az izzadó tenyerembe markolva lépek ki a sorok közül, hogy a nekem szóló végszóra feleljek. Az arcom kissé piros, mint az az ostoba telefon.

  A következő mozdulattal vissza is hajítottam a fotót a könyvbe, és rácsaptam a fedelet, hogy aztán idegesen reszkető kézzel kutassak utána ismét. Most mélyen megbámultam magam. Nem, ez a profilom se jobb, mint a másik, ez teljesen nyilvánvaló. Egy dolog azonban nem az, hogy mi is játszódik ott le bennem.

  Azt csupán egyetlenegy ember tudja a világon, csak én. Azt a szenvedést, amiről mindenki más úgy gondolja, hogy sima, mezei lámpaláz, ami egészséges is a fellépés előtt. Kit így, kit úgy támad, kin így, kin úgy jön ki, de mindenki legyőzi, aki színpadra áll, aki oda született, mint én. Igen. Mindenkinek le is kell győznie! És erről a képről más nem látszik. Az a közönség mást nem lát. Csak egy lámpalázzal szemben csatát nyerő előadóművészt, csak egy színészt, aki minden alkalommal belejön, mint az a bizonyos kiskutya. Igen, így kellene lennie. És én ezt amúgy mindenestől imádom. Mégis…vagy mégse kéne félnem a kicsi közönségtől! Milyen ez már!?

  Arra eszméltem, hogy sűrű sötétbe pislogok, kezemben a rongyosra szorongatott fotóval.

  Nagyot nyeltem és felemelem a telefont. Visszahívtam a számot. Színésztársam anyukája jelentkezett be, nagyon kedvesen, akivel jól ismertük egymást, hiszen éjszakai távolsági járat híján sokszor aludtam ott annak idején, amikor színész mester barátom meglepett például egy főpróba, egy újságíró premier, vagy más előadások belépőjével a nagy színházba, a Petőfibe. Meglepett, hogy őszintén örült nekem. Hát még, amikor megüzentem a fiának, hogy másnap a szokott időben várom az Elefántban, csak keljen fel és jöjjön el. Persze azt is, hogy nem ígérek semmit.

  Persze ott a kis művészkávézóban már ígértem és többé nem volt visszaút. Mert tényleg számítottak rám. Végül ott, abban az aprócska félamatőr színtársulatban szabadultam meg végleg, egy életre a kicsi közösség előtti szereplés őrjítő fájdalmától. És tudjátok mit? Abból a parányi lakásszínházból, abból a rajongóvá vált, visszatérő közönségből egy fantasztikus, nagy dolog nőtte ki magát sok-sok évtized alatt. Csak azt bánom, hogy messzi sodort az élet szele, s ennek már nem lehettem tanúja a sorok közül váratlanul felugrálva. Azt hiszem ott született meg egy új színház, aminek a legutóbbi musical turnéján, a PUF-on már a kamasz lányaimmal ültem, s a kisebbik ott már szerelmes csillogással a szemében mondta, hogy ezek a srácok annyira, de annyira jók, hogy most már biztosan ezt akarja ő is csinálni!

— Légy az, aki csak akarsz! — Válaszoltam neki.

  Végül is minden okom meg van az örömre, hiszen idén ősszel már irodalom-dráma-média szakon koptatja majd padokat és a csodalátó deszkákat Szentesen, ahol vigyáznak rá, mégis minden lehetőséget meg kap, mert ez egy olyan neves középfokú színi iskola, ahová a Színművészeti Egyetem vizsgabizottsága és osztályfőnökei lejárnak a szakvizsgákra, hogy lássák a tehetséges gyerekeket. Talán egy napon majd jó ismerősökként üdvözölhetik egymást. De az biztos, hogy az én kislányomat nem fogja majd visszatartani holmi képzelt félelem attól, hogy az legyen, aki csak akar.

...

Ha tetszett ez a kis történet, és olvasnál még valami romantikus novellát tőlem, akkor kattints ide, és már olvashatod is! Hóesésben - Adventi történetek 1.

Egy mesét olvashatsz, ami egészen nagyoknak szól.

Itt felnőtteknek írt novellám első része rejtőzik, amit egy horror szatírákat és vidám novellákat felkaroló antológia címadó novellájának választottak: Horror herót 1.

A második részét a horror szatírának itt érheted el: Horror herót 2. Finálé

Ezen a linken pedig 1 kérdésre válaszolok, 10 év jó szeléről