Horror herót 2.; Finálé

Christin B. Kam

Horror herót 2

Finálé

  A sötét üvegtáblás kupola alatt Szürke Harmon elnökölt, méltóságteljesen kihúzva magát a pulpitus alsó lépcsőjén. Ezüstös talárján csillogott a gyertyafény. Az éjfekete köpenyes Toridan báró körmölte a jegyzőkönyvet. Szó szerint, mivel feltűnő fekete körmeivel vezényelte a jól láthatóan a fejük felett nyitva lebegő könyv cirkalmas betűit. Világtalan szemei hófehéren izzottak a csuklya sötétje alól.

  Rettegett Selaza gigászi, arany trónuson feszített. A vékony csontú férfi elveszett volna az elképesztő méretű ülőalkalmatosságon, ha nem lett volna annyira, de annyira egyértelműen fenyegető az egész megjelenése, a tartása, a már-már túlságosan laza mozdulatai, és karvaly tekintete. Kiszámíthatatlannak, és valószínűtlenül aggastyán korához képest rendkívül energikusnak tűnt. Ráncoktól barázdált, aszott arcán leolvashatatlan indulatok kergették egymást jó ideig, de mire a tárgyalás elkezdődött és egyetlen ujjrándítására minden átmenet nélkül teljes csend lett a teremben, felvette méltóságteljes, szigorúan zárt ábrázatát. Azt, amit nemcsak népes udvartartása ismert olyan jól, hanem közkinccsé adatott Fantazmagória egész népének. Hiszen Selaza igazán mindenütt ott volt, egyike lévén a vérrel született vándorok varázságának, így nem számított számára sem idő, sem tér, csak oda nem jutott el, ahová nem akart. Duplán kiérdemelte a Rettegett nevet. Így történhetett, hogy hírét vette a világ vásznainak szakadásán keresztül a vádlottnak, és egy másik vándorral, a hírhedt, vámpírrá vált boszorkánnyal, Red Wich-csel a színe elé hozatta. Udvartatása és katonái gyűrűjében kezdetét vette a tárgyalás lényegi része. Az eddigi csak fecsegés, és az ördögi Selaza fenséges mindenhatóságának kinyilatkoztatása volt.

  A néma csendben csak a trón mögött, az emelvény sötét sarkából hallatszott valami undorító képzeteket előhívó, egyenetlen, trutyi csöpögés.

  Richie-t térdre kényszerítette két gnóm katona, nem mintha nem térdelt volna le magától is őmindenhatósága magas pulpituson álló trónja előtt. A kimerültségtől valószínűleg amúgy sem bírta volna sokáig az álldogálást. Így viszont az undorító külsejű, kigyúrt gnómok megadták a módját, hogy simán a bazaltpadlóra zuhanjon, mint egy zsák. Nem lehetett túl elegáns, de legalább pihenhetett végre.

  Az őrök lándzsanyelének összehangolt ütése a térdkalácsára kétoldalról, és a kőpadló csapása eltörpült az ide vezető út viszontagságaihoz képest. Nem csoda, hogy Richie kissé érdektelenül, fásultan szemlélődött, mióta megérkeztek és bebocsájtást nyertek végre a trónterembe. Red képtelen lett volna felkészíteni őt az utazásra. Ezért nemes egyszerűséggel megengedte magának, hogy nem tette. Ehelyett útközben gyakran mesélt. Az ottrekedtek és a vándorok sokfélesége megdöbbentette Richie-t. Először is, mire a könyv végére ért és elkezdte visszalapozgatni az izgalmas részeket, addigra úton voltak. Akármerre nézett, ott egy-egy délibáb jelent meg, feje tetejére állítva kis szaftos szeleteket a világból. Böszme trollokat, gusztustalan gnómokat, zöldes zombikat, akik mind zabáltak és trancsíroztak valamit, esetenként valakit, mintha ennyi lenne a dolguk. Áttetsző óriásokat, akikről eleinte azt lehetett hinni, hogy csak furcsa füstszerűségek, de utóbb kiderült, hogy bizony élnek és virulnak a maguk módján, igájukba hajtva távoli hegyek állatait és embereit, de leginkább törpöket. Ők maguk viszont agyafúrt surranók és manók áldozatai és rabszolgái lettek, a felállás nem volt valami tiszta Richie-nek, annál kevésbé, minél jobban elmerültek a tejszerűen sűrű ködben, a hegyvidéki erdőkön keresztülvivő ösvényen. Red félbehagyott történetei az itt élőkről bárdként lebegtek a fejük fölött. A ködben sokszor hallották egyfajta trutyi cuppogó csöpögését halk csámcsogás és kerregés közepette. Ilyenkor Red megint elhallgatott, sőt pisszenés nélküli osonásra biztatta a főfelügyelőt. Később aztán elmesélte, hogy ő a tapasztalatánál és a természeténél fogva nem egészen így kel át egyik világból a másikba, és hogy valójában sokkal rugalmasabbak a világok szövetei, mint most. Erről aztán ragyogóan lazán fejezte be a mondandóját:

  – Csakhogy a képzeleted eléggé megsavanyodott, Rich! Nem könnyű bejutni veled a határtalanságba, miközben annyira be van szűkülve az elméd, hogy azt se tudod eldönteni, fiú vagy-e, vagy lány, vagy egyáltalán melyik jobb neked. Egyfolytában védekeztél ellenem, amíg ki nem olvastad a Horror herótot. De így legalább látod, a fantázia valójában milyen sok arcú.

  Ebben a pillanatban hatalmas, világító szemű fejek és karmos kezek, meg furcsán össze-vissza csukló végtagok sziluettjei jelentek meg a ködben. Egyszerre felerősödött a trutyicsöpögés és csócsálás, surrogó hangokkal keveredve. Richnek az az érzése támadt, hogy valami a nyomában jár és a háta mögé került, de Red most is megnyugtatta:

  – Fel se vedd, csak a holtak játszanak! Fantazmagória és Fantázia szellemei és elátkozott démonai.

  – Ez aztán baromira jó érzés, mondhatom. Mit vársz tőlem? Ujjongjak vagy rázzak kezet velük?

  De a boszorkány, akit szintén nem tudott volna valódi élőnek nevezni, nem várt semmit, csak hogy fogadja el az utat.

  A trutyiról ezután már valahogy nem volt kedve Richie-nek kérdezni. Sőt egyáltalán nem volt kedve semmihez. Mire kijutottak a homályból, kissé apátiás lett és lemondó. De valahogy mintha kitisztult volna a környék a maga határtalanságában. Nemcsak messzebb láttak végre, hanem valamiféle normális hegyoldalszerűségen haladtak éppen hol le, hol pedig fel. Napoknak tűnt, és egyetlen egyszer álltak meg, amikor a semmiből kitört vihar elől húzódtak meg. Csontos kezek csapkodtak a fejük felett, benyúltak utánuk a barlangüregbe, de nem érték el őket.

  A jéghideg eső még akkor is csapkodta őket, amikor Red sürgetésére továbbindultak. Ritkult, majd megszűnt az erdő. Hasonlított egy hazai tájhoz, de valahogy mégsem. Hamarosan rájött, miért volt ez a furcsa érzése. A sziklák néha elmozdultak a közelükben, és a kemény, kavicsos talaj könnyedén csúszóssá, iszapossá és omlékonnyá vált. Néhol víz tört fel a lábuk alól, hogy fekete habjai egy röpke szemvillanás alatt medret ássanak maguknak, és érként, patakként tekeregjenek rakoncátlanul tova, magukkal sodorva az apró, a boszorkány szerint frissen született halfarkú tündéreket, sziréneket és talán sellőket. Néhol mintha csillogó pikkelyű sárkányokat is láttak volna odalent úszni. A patakok sötét vize nagyon meleg volt, ahogy a hegyi levegő is egyre melegedett, látszólag indokolatlanul. Mígnem egy szabadon, jól belátható területről végre ráláttak a felettük ágaskodó csúcsra.

 – Ott van. Ugye te is látod? Némileg megkönnyítenéd a haladást, ha ugyanazt látnád, amit én, mert oda megyünk – mutatott rá Red.

  Richie-nek mereven felfelé kellett nyújtogatnia a nyakát, mire meglátta.

  – Az ott egy vulkán, basszus? És oda akarsz menni? Megvesztél? Lehet, hogy boszorkány létedre szereted a kénporos levegőt, meg a meleget, de én egyiket se állom. És egyáltalán, mi a francos fekete fenét keresnénk ott? Csak nem… ugye nem… keresztül akarsz menni rajta?

  – Ismétlem Rich: oda megyünk.

  – Pont oda?

  – Pontosan.

  – Nem látja a palotát – a kamaszos hang a hátuk mögül jött, és kisvártatva csatlakozott hozzájuk egy vörös szemű fiú, aki valahonnan ismerősnek tűnt Richnek. De hogy honnan a mennydörgős mennykőből került oda, az rejtély maradt. És mivel már napok óta szinte folyamatosan mentek és mentek, és ki tudja, mennyit menetelnek még ezek szerint fel a hegytetőre, hát ráhagyta. – Bocsáss meg, Úrnőm!

   Elegáns földig hajlás következett, mintha ezer éve gyakorolná a srác, aki lávaszínben izzó szemét is beleszámítva gyönyörűségesen szép volt. Richie eddig is alig bírta elhúzni a pillantását Redről, most meg már ketten voltak az ellenállhatatlanság bolygójáról körülötte, és azt se tudta, merre nézzen, hiszen itt már korántsem volt olyan félelmetes, mint a ködös-erdős vidéken, s így simán képes volt bámulni ezt a két embert.

  Red felkacagott. Valódi kacajjal, kivillant makulátlan fogsora és két kis hegyes szemfoga.

– Hogyan is látná. Ez nem az ő vidéke. Az előző táj sokkal közelebb állt a sivár lelkéhez. Ha bent leszünk, ott már ismerősebb dolgok lesznek, Rich! A Hatalom Kupolája, az Első Vér Bíróság, az Ítéletvégrehajtás, és ha rossz napunk van, személyesen a császár is csatlakozik körünkhöz. Talán a palotát majd felismeri silány, halandó szemed!

   Persze Richie-nek fogalma se volt róla, mit hordott össze a boszorkány. Még hosszú órákig, beláthatatlannak tűnő ideig, talán egy bő fél napig is bolyongtak, néha az az érzése támadt, hogy körbe-körbe, amikor végre meglátta odafent, amit keresett. A semmihez sem fogható, földöntúli ragyogás elárasztotta a hegytetőt.

  – Az ott egy várkastély? De hát a vulkánra épült! Megőrült itt mindenki?

  – Na végre, drágám, megjöttél!

  Red megkönnyebbült kacagása és a fiú kissé erőtlen nevetése visszhangot vert a köveken, majd a palota falain. Belülről. A következő pillanatban már őrök kísérték a nő előtt hajlongó udvaroncok és a földig omló más vámpírok előtt őket. Pontosabban Richie-t. Őt át is vette a két jólfésült, éppenhogy csak enyhén ragyás gnóm a teremőrségből. A gyönyörű, vérszívó srác pedig egy csapásra elillant a szeme elől a tömegben, hirtelen, ahogy jött. Emlékeztette a sikátorbéli eltűnésre. Hát persze! Hiszen nem volt más, mint az állítólagos tolvaj, és ugyanígy tűnt el a ködben is, azon a végzetes napon.

  Így volt hát, hogy megérkeztek, csak a jó Isten tudja, hová, tán’ a világ végére. A főfelügyelő megnyugodott, sehol sem gurultak levágott fejek, se karóra tűzött testek nem meredeztek, de még csak zombik se vonaglottak.

   Szürke Harmon ünnepélyes bevezetése után vádbeszédet kezdett tartani az Első Vér Bíróság előtti tiszteletteljes megadásra szólítva fel minden jelenlévőt a gyors Ítéletvégrehajtás érdekében. Azonban fényességes Selaza a kisujja felemelésével beléfojtotta a szót, sőt pár pillanatig a szuszt is.

  Őfényességessége felállt a trónjáról, amit rögvest minden jelenlévő földre borulása és a sarokból kerregés követett. Lesétált a soklépcsős emelvényről, körbejárta Richie-t, majd megállt előtte. Hosszú ujjaival a vörös hajához ért, majd a meglepett arcra csúsztatta a kezét. A nő álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Azután még feljebb és feljebb, így a mozdulatával egyértelműen jelezte, hogy álljon fel. Majd intett a jelenlévőknek is, hogy felegyenesedhetnek a jelenlétében.

  Szürke Harmon megkockáztatta az értelmetlennek tűnő bejelentést:

  – Őcsászári fensége, a fényességes Rettenetes Selaza császár szólni kí…

  A császár fintorogva vágott közbe, mennydörgő hangja valahogy önmagában betöltötte a hatalmas termet:

  – Hallgass végre, te majom!

  Le nem véve a szemét Richie arcáról, halkabban folytatta:

  – Te vagy hát az, akinek ezt a káoszt köszönhetjük, ami eluralkodott földünkön? Te volnál az író, aki nem ír? Te volnál, aki észrevétlen, könnyű terhesség után, könnyek között vajúdtál és hánytál minket a világra, hogy aztán elfeledve magunkra hagyj soha nem szűnő gondjainkkal? Tényleg te vagy Richie Shepherd parancsnok?

  A kerregés, trutyicsöpögés némi surrogó mozgással társult. A sötétben bújó lény mintha felélénkült volna.

  Richie mélyen a császár kissé mandulavágású szemébe nézett. Élénk, azúrkékje ragyogott Selaza arcában. Lehetett megjelenésében minden más semleges, a pillantása viszont fojtott érzelmekről, tapasztalatról és egy nagyragadozó félelmetes természetéről tanúskodott. A felügyelő találkozott már olyanokkal, akiknek ilyesmi adatott, de még csak a közelében sem jártak ezek az emberek a férfinek. A császárban ötvöződött minden, amit Richie valaha is a felsőbbrendű hatalomról gondolt, és főleg, amit érzett. Na, ennek nem igazán örült.

  – Főfelügyelő. Richie Sheperd főfelügyelő. Rendőr vagyok, nem író. Soha nem írtam semmit! Ez egy koholt vád.

  A trutyi csöpögése gyorsabbá vált, a surrogó hang pedig egészen közelről, a homály széléről hallatszott, és egy több ember magas, robosztus árnyék kezdett kibontakozni. Gömbölyödő, gigászi testét kampós, hosszú lábak mozgatták komótosan. A közelebb álló népek hátráltak egy kicsit, az emelvény alján álló elöljárók pedig reszketőre vették a figurát. A császárt láthatóan nem lepte meg az esemény és egy cseppet sem látszott félni a közeledő valamitől.

  Lazán folytatta:

  – Ó, dehogynem! Fogalmazzunk inkább úgy, hogy semmit sem írtál végig! Ezért van gondban a világ. Mert elfojtod! Mert a saját mélységeidbe tuszkolod vissza mindazt, ami benned van, aminek ki kéne jönnie. Azért vagyunk itt, hogy példát statuáljunk a követőidnek, parancsnok! A káosz Fantazmagóriában elfogadhatatlan! Csak az én erős kezem tartja össze a világot. Fantasyland pedig semmit sem változott az elmúlt évtizedekben, és annyi félbehagyott, fejetlen gondolat született, amivel már csak karhatalommal tudunk mit kezdeni, palotánk menekültek fellegvárává vált, és a poklok kapui sem bírják az erősödő nyomást.

  Az óriási pókszerű teremtmény kilépett a fénybe, szőrös lábaival átlépdelte a trónt, és lejött a pulpitusról egészen az uralkodó mögé. A potrohából folyó nyúlós anyagból a hátsó lábaival fonalat sodort, csöpögés helyett már csak kerregett.

  – Szólj te is barátom, hű tanácsadóm, Miracle! Hiszen közülünk te vagy a mindentudó! – fordult felé Fantazmagória ura.

  Amikor a pókszörny megszólalt, többen felsikoltottak és a trónterem mintha levegősebbé vált volna, oszlani kezdett a tárgyalásra összegyűlt tömeg. No nem úgy, hanem sokan kimentek.

  – Valójában azt vallod hát, Richie Sheperd, rendőr főfelügyelő, hogy nem tudsz írni, mert körülményeid vannak! Miközben a körülményeket te magad okozod. Nem kell magadba szállnod, de én a helyedben azért mélyen elgondolkodnék erről!

  Mintha csak az élet fonalát fonná, úgy pörgette kerregő hangját, még a száját sem nyitotta ki. Csak a fejükben hallatszottak szavai:

  – Te pedig, Fényességes Rettenetes Selaza, Fantazmagória Birodalom legfőbb ura, ne feledd! Minden császár felett létezik egy nagyobb hatalom. És nem minden császárra emlékezünk örökké. Van úgy, hogy kis helyeken, kis emberek között születnek olyanok, akiknek a tetteit mindörökre őrzi az emberiség – gyakran a történetírók, költők és más históriások jóvoltából. A fantáziánk a valóságból éled fel és a valóságba tér vissza. Ez a kreatív körforgás a fejlődés mozgatórugója. Ezt mind jegyezzétek meg!

  Az elején szelíden szólt, míg a végére kicsit megemelte a hangját, nyomatékot adva a mondanivalójának.

  Richie tekintete elrévedt. Gondolkozott, ki merje-e mondani, ami az eszébe villant. Végül gyorsan döntött, hiszen semmi szörnyűség sem érhette, amit ne látott volna már, az ennél rosszabb nem jöhet elve ugyan a való világban negatív dolgokat vonzhat, de most végül is Fantazmagóriában vannak.

  Nyelt egyet és belekezdett:

  – Borzasztó messziről érkeztem hozzátok. Ráadásul a legjobb Guess Baako cipőmet nyűttem el útközben. Csak azért, hogy az Ítéletvégrehajtást várjam? Azt mondjátok, hogy én vagyok a felelős? Akkor segíts nekem, Miracle! Ha te is úgy gondolod, dobj egy hálót körénk! Eszemben sincs meghalni!

  Miracle mindenki megrökönyödésére sűrű hálót feszített ki búraszerűen köréjük, így védve őket, figyelmeztetően kerregve a védvonalon belül álló Selaza felé. A hálón dárda csattant, majd rögtön utána nyílvesszők pattogtak le róla, mint valami páncélról, végül egy harcias manó csúszott le róla nyálcsorgatva. Selaza úgy megdöbbent, hogy a szája tátva maradt. Rámeredt a hálón belül álló Miracle-ra, mintha azt akarná kérdezni, hogy miért tette, de nem jött ki hang a torkán. Richién viszont annál inkább:

  – Ha én vagyok a felelős, akkor akár már itt sem vagyok. Hiszen ezek szerint én magam találtalak ki benneteket, én írtalak… csak tényleg tovább kell szőnöm ezt a történetet, hogy megszabaduljak. Vagyis…, hogy egészen pontos legyek, az van, amit akarok! Amit kitalálok! Úgyhogy mindenki indulhat haza. Megígérem, hogy felszabadítom Fantazmagória népét! És a sajátomat!

  Mintha bárdtól a nyakán menekült volna meg, úgy meredt a számítógép-monitorra. A titkos világhálón az Elküldve felirat villogott. Jegyzetét mindenütt olvashatták a földön. Minden formázás nélkül, úgy, ahogy megírta.

  A történet végén Miracle csak annyit szólt még:

  – A saját világodban van a valódi felelősséged.

  Red Wich pedig megölelte és azt mondta:

  – Végre, drágám, menj haza! – Aztán, mintha valami pajzán titkot suttogott volna a fülébe, elsimította a vörös tincseit apró füléről, olyan halkan folytatta, hogy csak a felügyelő hallhatta: – És azt tudod, hogy hívott téged az édesanyád? Wichnek. Mert te voltál az ő kis boszija, drágám. Mindig veled voltam. Aztán egy napon hallhatatlanná tettél, hogy végre felelősség nélkül elhagyhass… Ugye, ez sok mindent megmagyaráz?

  Richie pedig egyszerűen hazagondolta saját magát, vissza egyenesen az irodájába, ahol a tűsarokkal az asztala szélén, kényelmes hanyagsággal dőlhetett hátra pihenni a novellaírás után. Bármilyen gyors vagy hirtelen lezárást is adott a történetnek, mégis úgy érezte, megérdemel egy kis lazítást. Csupán az elnyűtt, sáros cipő árulkodott kreatív fantáziája megpróbáltatásairól.

  Valódi felelősség. Még sokáig ízlelgette a kifejezést. Napokon, heteken és hónapokon át.

  Azalatt az idő alatt, amíg teljesen megbarátkozott vele, csendesen megkezdődött a művészek fegyver nélküli forradalma. Más kreatív elmék kisebb-nagyobb, rafinált lépésekben jöttek utánuk, hogy együtt reformálják meg az életet, s tegyék újra élhetővé a világot.

...

Ha még nem olvastad, ennek a novellának itt az első része:
Horror herót 1.; Nyitány

Hasonló, fantasztikus novellákat találsz itt a blogon, például:
Bolygóformálók - novella
Témisz - novella
Mese - novella

Jó szórakozást!