Mi történik velünk?
Családok régen és ma - 1. rész-
- esszé
A Thomas után című film gondolatébresztően hatott. Úgy éreztem, hogy kaptam egy jó alapos fejmosást, és utána egy hideg-meleg váltózuhanyt. Fogalmam sincs, hogy te szoktál-e ilyet csinálni, no nem filmnézés helyett, de bizonyítottan jól hathat a vérkeringésre, a fázós végtagokat is rendbe hozhatja, az agyat, idegrendszert pedig sokkal jobban felpezsdíti, mint a reggeli kávéd, teád. De ne higgy nekem, próbáld ki magad, és számolj be róla, hogyan érezted magad tőle! Jöhet ide hozzászólásba is!
A filmben hangzott el az aggódó és nagyon is idevágó kérdés: amit címadónak gondoltam:
" Mi történik velünk?"
Nos erről olvashatod a gondolataimat, amelyeket a Korona vírus helyzettel vállalt önkéntes karantén, illetve a részleges kijárási tilalom is felerősített, de nem erről szól, és nem csak ebből a szemszögből, ezért folytatást is tervezek.
A Van Thomas után című cikkemben itt (ide kattintva érheted el!) megígértem, hogy írok a családok körüli gondolataimról. Most eleget is tennék ennek, mert az előbb emlegetett zuhany túlpezsdített, s egyszerűen nem hagy nyugodni. Mégsem tudok teljes mértékben eleget tenni ennek, hiszen valójában akkora témát kellene körbejárnom, mint egész Ázsia, vagy olyan ez, mintha mindeféle előképzettség nélkül körbe akarnám hajózni a Földet. Egyetlen éjszaka elég volt, hogy rájöjjek, egyetlen cikk nem cikk a témában.
Mi változott meg? Mitől vált ilyen esendővé, törékennyé, Uram bocsá': ilyen könnyen sebezhetővé a család, amely pedig az egész nagy társadalmunk legeslegfontosabb egysége, a tartó pillére?
Egy ilyen vírus-válság helyzetben vidéki házukban sohasem érné őket nagy meglepetés. Mindenük meg volna, egyszerűen szólva megtermelnék, és hosszútávra tartósítani, eltárolni is tökéletesen képesek volnának, halkan merem mondani, nehogy okkultizmussal vádoljatok: mélyhűtőláda nélkül is. Megjegyzem, hogy én nem szeretnék mások orra elől felhalmozni mindenféle javakat a boltból, csak ésszerűen vásárolok, és még be sem indítottam a mélyhűtőládámat, ami éppen kihúzva pihen. Alkalmaztam viszont mindenféle olyan tárolási módokat, melyekről meg is feledkeztem, pedig gyerekkoromban mennyiszer találkoztam velük, sima, hétköznapi dolgok voltak. Szüleimre visszatérve, ha pedig úgy adódik, akkor csereberélnének is másokkal, igény szerint, sőt, meglehet, hogy jobban jönnének ki a válságból, mint ahogy bementek.
Hogy hogyan csinálták? Azt nem az én posztom elmesélni, erről csak annyi tartozik most ide, hogy bizony őket gyerekként a legtöbbször vitték magukkal- és nem nyűgként- a munkába. Olyannyira nem nyűgként, hogy ezt a sok mindent nem csak hogy elleshették, de sok esetben segíthettek, és ők akartak segíteni, egyszerűen azért, mert azt akarták csinálni, amit a velük együtt lévő felnőttek. Alig várták, hogy részt vállalhassanak a mindennapokban.
Meg lehet engem most ezért kövezni, de pozitívumként hozom ezeket fel. Bizony ám, pozitívumként, mint egy követendő, jó dolgot szokás. Felnőtt ugyanis egy nemzedék, akiknek már felnövő ágban vannak a gyermekeik, ha már nem ifjú felnőttek, és ennek a nemzedéknek már csupán parányi töredéke örökölte meg mindezt a tudást, simán csak lehetőségként, a legtöbb esetben csupán állnak most a boltok megüresedett polcainál kétségbeesve, vagy éppen harácsolnak, netán még hiteleket is felvesznek, ha van mire, csak hogy be tudjanak rendezkedni néhány hónapra(!) előre. Sok dolog itt van a neten, és könyveket is fellapozhatunk, ha ahhoz támad kedvünk, hogy ötleteket találjunk, mit lehet ilyenkor tenni, hogyan lehet megélni.
És nem is annyira a mostról beszélek, mert még mindig nem annyira éget minden átlagembert a helyzet, mintha máris mennénk a készpénz-automatához, és állnánk ott, hogy nincs rajta semmi, talán még hitelkeret sem... És ez a nem pont idilli kép nem fikció, nem kell messzire mennünk, csak ide Európa közelebbi, nyugatabbra fekvő országaiból olvasgatnunk például blog vagy Facebook posztokat, hogy láthassuk, mi történik velük a jelenben, a mi lehetséges közeljövőnkben. Bár nincs teljesen agyonhallgatva, de nem is szívesen beszélünk arról, hogy mennyivel nőtt a munkanélküliek, a csődöt mondott, bezárni kényszerült kis- és magánvállalkozások száma hazánkban. Nem beszélünk róla, hiszen ez kimondva és leírva is "csak" egy száraz statisztikai adat. Hogy igen, ezt teszi a Korona vírus, ez így már gondolatébresztőn, nem éppen jólesőn fejbe kólint. De sápítozva nem lehetünk tanuk, vértanúk pedig nem akarunk lenni, bizonygatva, hogy igen, ezeknek az embereknek a nagy része immár Magyarországon is az utolsó fizetését, sok esetben már a havi bevételének csupán a töredékét veszi fel ezekben a vidám madárcsicsergéssel napsütésesre fordult áprilisi napokban.
És ki beszél ilyenkor a családok egységéről, arról a már évtizedek óta, vagy évszázada nem megbonthatatlannak és kikezdhetetlennek ítélt sejtnek, magnak a létéről, fennmaradásáról, összetartásáról azon kívül, hogy persze igyekszünk, otthon maradunk, anyukák, apukák együtt tanulunk a gyermekeinkkel, mindenféléket kitalálunk, hogy lekössük őket s magunkat. Együtt vagyunk. Jó esetben. Optimális esetben valóban megengedhetjük magunknak, hogy jó érzésekre, és ne streszre koncentrálva, gyomorgörcsökkel vészeljük át, s várjuk ki szorongva a végét, együtt. Jó érzésekre törekszünk, s tudjátok, ha nevetünk, akkor az még több nevetést szül, hat a fizikai egészségünkre is.
Nekem speciel lúdbőrzik a karom, ha eszembe jut a minap egyik este történt furcsaság. És egyben megállásra, ellazulásra, s kreatív gondolkodásra kényszerít, érzelmek áradatában, mindezek feldolgozására, valahogy úgy, mint a Thomas után film.
A következő történt meg velünk, velem. Itthon, a családommal, akikről tudható, hogy jelenleg hármasban vagyunk, egy anyaként jómagam, kamaszaim pedig két gyermekként alkotjuk A Családot. Igen, ez egy amúgy már magyar szemnek is jól megszokott csonka család. És nőkén, anyaként, édesapám halála óta teljes mértékben én vagyok a családfenntartó, annak minden szerepével együtt. Tehát a minap egyik este a nagyobbik lányom idejött hozzám, és megállított. Megfogta a két kezem, és a szemembe nézve ezt mondta: "Anya, most, hogy folyton itthon kell legyek, úgy érzem, hogy te és a Hugi egészen normálisak, elviselhetőek vagytok. Nagyon szeretlek!"
A következő történt meg velünk, velem. Itthon, a családommal, akikről tudható, hogy jelenleg hármasban vagyunk, egy anyaként jómagam, kamaszaim pedig két gyermekként alkotjuk A Családot. Igen, ez egy amúgy már magyar szemnek is jól megszokott csonka család. És nőkén, anyaként, édesapám halála óta teljes mértékben én vagyok a családfenntartó, annak minden szerepével együtt. Tehát a minap egyik este a nagyobbik lányom idejött hozzám, és megállított. Megfogta a két kezem, és a szemembe nézve ezt mondta: "Anya, most, hogy folyton itthon kell legyek, úgy érzem, hogy te és a Hugi egészen normálisak, elviselhetőek vagytok. Nagyon szeretlek!"
Hát, igen, köszönjük, nekem is felszaladt a homlokomra a szemöldököm. És nem egyszerűen azért, mert így érzi, mert egyáltalán megfogalmazta ezt, vagy mert ebből is látszik, hogy egyébként normális és elvárható dolog az, hogy a nagykamaszoknak le kell dönteniük az anya és az apa bálványt, el kell távolodniuk, hogy utána új életet kezdhessenek a maguk módján, és azután visszataláljanak hozzánk, a szüleikhez. Továbbmegyek, végül hazahozzák hozzánk majdan az ő gyermekeiket, hogy átsegítsük őket a nehézségeiken, hogy példát mutathassunk a saját gyermeknevelési és életviteli tapasztalatainkból. Ehelyett inkább azon rökönyödtem meg, hogy ennek a mondatnak MOST kellett elhangzania. Most, a részleges kijárási tilalom idején, amikor beléjük sulykoltam, hogy nem mehetnek sehová, amikor hagynom kellett ehhez a menő manóimat, akik mindketten abszolút közösségi lények, hogy rossz híreket, egyáltalán az általam egyébként került híradásokat nézzék, hallgassák, olvassák. Sőt, egyiket-másikat meg is néztem, hallgattam, el is olvastam velük együtt, hátha hamarabb eljön a tagadás, és a dacos ellenállás után a megértés és elfogadás ideje számukra. Meglepően gyorsan el is jött. De az, amit mindemellett tartogatott nekünk, mint családnak a Korona-helyzet, az nem mindennapi. Minket összehozott.
Kisebbik nagyom pedig napról napra jobban sugárzik, mert nem kell állandóan gyomorgörccsel rohannia egyik buszról a másikra, hogy két iskolájában is megfeleljen s időben odaérjen, ami nem mindig sikerül. Mielőtt lekapcsolódnál a blogomról, jelzem, a második suliját ő választotta, mert musical színész akar lenni, és ez egy ének és musical iskola. S míg gyerekeim mindketten nagy társadalmi életet élnek, és nagy társaságkedvelők, mégis nagyon is helytállnak és lerí róluk, hogy élvezik azért az itthonlét újra felfedezett örömeit is, miközben saját magukkal ismerkednek, talán eljutunk oda is, hogy feszegetni fogják a saját határaikat.
Mi ténylegesen közelebb kerültünk, újra kezdjük megismerni egymást. Bár hullámoznak a kedélyek, három nőről beszélek legott, egy háztartásban, akik mindhárman roppant erőteljes egyéniségek, de legalább egyéniségek vagyunk. Határozott véleményünk van a dolgokról, amit háromból ketten a legtöbbször azonnal ki is mondunk, vagy annál nagyobbat üt, minél tovább halogatjuk ilyen-olyan okból. Nem vagyunk alapvetően idegesek, de nálunk is működnek a hormonok, a jól ismert és már unalomig pufogtatott női ciklusok, amik így összezárva természetes módon összehangolódnak, és hormonoktól fűtve, vagy elnyomva együtt sírjuk, kiabáljuk, öleljük, nevetjük végig ezt a kényszerűnek, de valamelyest természetesebbnek látszó helyzetet. Egy helyzetet, ami az egymás mellett élésből, amibe nagyon sokszor esünk bele óhatatlanul, minden óvó figyelmünk ellenére is, le is írom még egyszer: szóval az egymás mellett élésből együtt lélegző, valódi családdá tett minket.
Mert a családnak, a család tagjainak ez lenne természetes: együtt lenni. Együtt, nem pedig együtt is egyedül!
Hm...És igen, bevált, igen bevált, nem úgy látszik, hanem tényleg bevált szerintem az otthoni tanulás, ahogyan részemről az otthoni munka is, aminek a lehetősége meg van másnak is. Bár tény, hogy nem mindenkinek. Én magam is pedagógus vagyok, de példának okáért egészen kicsikkel, ovisokkal foglalkozom jelenleg pedig ez azt jelenti, hogy távnevelést nem tudunk megvalósítani a főállásomban. Tudunk azonban átcsoportosítva segíteni az idős gondozásban, pontosabban az ellátásban, hogy megvalósulhasson, aminek már kezdet kezdetén kellett volna, hogy amíg tombol és szedi az áldozatait a Covid-19 vírus, addig igenis otthon maradjanak mind, aki csak nem szorul kórházi, vagy öregek otthonában ellátásra. Tudunk továbbá segíteni olyan szülőknek, akik a szokatlan helyzet miatt segítségre szorulnak a kisgyermekeikkel való állandó és folyamatos foglalkozásban, azok tevékenységeik irányításában keresnek ötleteket, tapasztalatokat, módszereket. Vagy tudunk előre dolgozni, olyan programokat írni, gyűjteményeket, gyakorlatokat készíteni, amikre máskor éjszakák, és hajnalok mennek rá a sok egyéb dokumentáció mellett a nem gyerekcsoportban töltött időn kívül.
Ezen kívül pedig elfoglaljuk magunkat sok mással, a jó idő érkezésével, kerttel, a Húsvétot váró megszokott tavaszi feladatokkal a házban. Igen, most ez, most ilyen a családi élet, együtt tanulunk, ötletelünk, dolgozunk, nevetünk, sírunk, kimondjuk, és nem tartogatjuk sokáig, ami foglalkoztat. megfogalmazzuk e felgyűlt érzelmeinket is végre. És új, frissebb szemmel tekintünk egymásra. Egyébként lelassult a világ, de nekünk nem kell lassítanunk, maradhatunk áramlásban, az áramlataink iránya módosult.
Arra bíztatlak, hogy áramoltasd magad körül az életet, ami cseppet sem állt meg, sőt, feléledtek olyan dolgok, amiknek csak hűlt helyét találtuk régebben! Családi értékek, az együttlét, az együttérzés, az együtt gondolkodás, az összetartózás, a feltétel nélküliség a szeretetben, a túlélőösztön, a "csakazértis" érzése, a vágy, hogy haladjunk az új úton is, ne csak álldogáljunk, még ha körül is nézünk magunk körül s a tágabb világra sem felejtünk el kitekinteni.
Hogy ezt a családunk, és valaha volt családok témát alaposan felkavartuk? Ja, hogy még beszélni is kell róla? Nyugi írni fogok még erről! Magamról, a saját szemszögemről is.
Addig is várom a ti karantén tapasztalataitokat családi szemszögből(dehát, miből másból, ugye?). Család, gyerek, családfenntartás, termékfelhalmozás, gondoskodás, idősek, tanulás, egymás segítése, megújuló háztartás, hú, annyiféle szempont van, hogy kapkodom a fejem. Mi minden tartozik ránk? De tegyük tisztába, lássuk át együtt a családi karantén helyzetet!
Kapcsolódó tartalom:
Van Thomas után - esszé - reflexió, gondolatok az autizmus világnapja alkalmából.
Kisebbik nagyom pedig napról napra jobban sugárzik, mert nem kell állandóan gyomorgörccsel rohannia egyik buszról a másikra, hogy két iskolájában is megfeleljen s időben odaérjen, ami nem mindig sikerül. Mielőtt lekapcsolódnál a blogomról, jelzem, a második suliját ő választotta, mert musical színész akar lenni, és ez egy ének és musical iskola. S míg gyerekeim mindketten nagy társadalmi életet élnek, és nagy társaságkedvelők, mégis nagyon is helytállnak és lerí róluk, hogy élvezik azért az itthonlét újra felfedezett örömeit is, miközben saját magukkal ismerkednek, talán eljutunk oda is, hogy feszegetni fogják a saját határaikat.
Mi ténylegesen közelebb kerültünk, újra kezdjük megismerni egymást. Bár hullámoznak a kedélyek, három nőről beszélek legott, egy háztartásban, akik mindhárman roppant erőteljes egyéniségek, de legalább egyéniségek vagyunk. Határozott véleményünk van a dolgokról, amit háromból ketten a legtöbbször azonnal ki is mondunk, vagy annál nagyobbat üt, minél tovább halogatjuk ilyen-olyan okból. Nem vagyunk alapvetően idegesek, de nálunk is működnek a hormonok, a jól ismert és már unalomig pufogtatott női ciklusok, amik így összezárva természetes módon összehangolódnak, és hormonoktól fűtve, vagy elnyomva együtt sírjuk, kiabáljuk, öleljük, nevetjük végig ezt a kényszerűnek, de valamelyest természetesebbnek látszó helyzetet. Egy helyzetet, ami az egymás mellett élésből, amibe nagyon sokszor esünk bele óhatatlanul, minden óvó figyelmünk ellenére is, le is írom még egyszer: szóval az egymás mellett élésből együtt lélegző, valódi családdá tett minket.
Mert a családnak, a család tagjainak ez lenne természetes: együtt lenni. Együtt, nem pedig együtt is egyedül!
Hm...És igen, bevált, igen bevált, nem úgy látszik, hanem tényleg bevált szerintem az otthoni tanulás, ahogyan részemről az otthoni munka is, aminek a lehetősége meg van másnak is. Bár tény, hogy nem mindenkinek. Én magam is pedagógus vagyok, de példának okáért egészen kicsikkel, ovisokkal foglalkozom jelenleg pedig ez azt jelenti, hogy távnevelést nem tudunk megvalósítani a főállásomban. Tudunk azonban átcsoportosítva segíteni az idős gondozásban, pontosabban az ellátásban, hogy megvalósulhasson, aminek már kezdet kezdetén kellett volna, hogy amíg tombol és szedi az áldozatait a Covid-19 vírus, addig igenis otthon maradjanak mind, aki csak nem szorul kórházi, vagy öregek otthonában ellátásra. Tudunk továbbá segíteni olyan szülőknek, akik a szokatlan helyzet miatt segítségre szorulnak a kisgyermekeikkel való állandó és folyamatos foglalkozásban, azok tevékenységeik irányításában keresnek ötleteket, tapasztalatokat, módszereket. Vagy tudunk előre dolgozni, olyan programokat írni, gyűjteményeket, gyakorlatokat készíteni, amikre máskor éjszakák, és hajnalok mennek rá a sok egyéb dokumentáció mellett a nem gyerekcsoportban töltött időn kívül.
Ezen kívül pedig elfoglaljuk magunkat sok mással, a jó idő érkezésével, kerttel, a Húsvétot váró megszokott tavaszi feladatokkal a házban. Igen, most ez, most ilyen a családi élet, együtt tanulunk, ötletelünk, dolgozunk, nevetünk, sírunk, kimondjuk, és nem tartogatjuk sokáig, ami foglalkoztat. megfogalmazzuk e felgyűlt érzelmeinket is végre. És új, frissebb szemmel tekintünk egymásra. Egyébként lelassult a világ, de nekünk nem kell lassítanunk, maradhatunk áramlásban, az áramlataink iránya módosult.
Arra bíztatlak, hogy áramoltasd magad körül az életet, ami cseppet sem állt meg, sőt, feléledtek olyan dolgok, amiknek csak hűlt helyét találtuk régebben! Családi értékek, az együttlét, az együttérzés, az együtt gondolkodás, az összetartózás, a feltétel nélküliség a szeretetben, a túlélőösztön, a "csakazértis" érzése, a vágy, hogy haladjunk az új úton is, ne csak álldogáljunk, még ha körül is nézünk magunk körül s a tágabb világra sem felejtünk el kitekinteni.
Hogy ezt a családunk, és valaha volt családok témát alaposan felkavartuk? Ja, hogy még beszélni is kell róla? Nyugi írni fogok még erről! Magamról, a saját szemszögemről is.
Addig is várom a ti karantén tapasztalataitokat családi szemszögből(dehát, miből másból, ugye?). Család, gyerek, családfenntartás, termékfelhalmozás, gondoskodás, idősek, tanulás, egymás segítése, megújuló háztartás, hú, annyiféle szempont van, hogy kapkodom a fejem. Mi minden tartozik ránk? De tegyük tisztába, lássuk át együtt a családi karantén helyzetet!
Kapcsolódó tartalom:
Van Thomas után - esszé - reflexió, gondolatok az autizmus világnapja alkalmából.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: